Johanna Braun/Günter Braun - A nagy varázsló tévedése -
1. fejezet
Egy messzi szélességi fokon, Plikato országban élt egy férfi,
akinek valódi nevét nem ismerjük. Ő magát Multi Multiplikatónak
nevezte, előnévként pedig a Nagy Varázsló címet viselte. Valóban
nagy varázslónak tűnt Plikato legtöbb lakója szemében. A
jelentéktelen körtéből, amely Plikatóban termett, olyan különleges
gyümölcsöt, Plikato-körtét termesztett ki, hogy aki evett belőle,
azt derűs lelki nyugalom töltötte el. A körte gyakori
fogyasztásával a körteevők lelki nyugalma a közömbösségig
fokozódott, sőt a hülyeségig, s így a varázslónak sikerült az
összes birtokot megszereznie és a hatalmat magához ragadnia.
Megtiltotta, hogy Plikatóban más gyümölcsöt is termesszenek, és oly
kitűnő elektromos gépeket szerzett, hogy azt gondolta, emberek
nélkül is boldogul. Nem is adott pénzt népoktatásra, és az
iskolákat, ahol még egyáltalán voltak, hagyta elhalni, így el sem
tudom képzelni, hogy más fiúk bármely más országban vagy korban úgy
unatkoztak volna az iskolában, mint én. Még ma is igen csodálkozom,
hogy az unalomnak iskolánkban nem voltak halálos áldozatai.
Amikor már elegem lett, titokban bemásztam az iskolai könyvtárba,
ami az értékes könyvek miatt a tanulók előtt zárva volt. Mindössze
három kézikönyvet fedeztem fel, az egyik matematikáról szólt, a
másik fizikáról, a harmadik általános technikáról. A papírjuk olyan
sárga és száraz volt, hogy attól tartottam, lapozás közben porrá
hullnak szét. De örültem, hogy könyvek voltak. Az oktatásban
ugyanis egyet sem használtunk.
Tanárunk mesélt néha arról az időről, mikor az iskolában még voltak
fecnik néhány számtankönyvből, de új azóta sem érkezett. A tanár
krétával a falra írta, amit mindenképpen meg akart tanítani. Nem
volt sok.
A három kézikönyvet egy műanyag zacskóba tettem, és az őserdőbe
vonultam velük, ott felmásztam egy fára, és elhelyezkedtem egy
ágon. Ez rendkívül kényelmetlen volt, mégis azt reméltem, hogy ott
végre nyugodtan olvashatok. Azonban hamarosan rikácsolni kezdtek a
majmok és a papagájok, végül a majmok a könyveimbe szartak. Ha néha
le is kellett fújnom a majomszart a lapokról, azért megtudtam, mit
jelent a geometria és az aritmetika, kiderült, hogy a fizika
állítólag a testek tana, és milyen technikai vívmányokkal
büszkélkedhettek az emberek ötven évvel ezelőtt. Mert az iskolában
mindig újságokat betűztünk, és a szélükön írtunk vagy számoltunk.
Ezredszer daraboltuk föl a körtét, számoltuk a magokat,
meghatároztuk a gyümölcs húsának színét és szerkezetét, és újra meg
újra azt hallottuk egyetlen tanárunktól, hogy harminc évvel
ezelőtt, mikor még szigorúbb mérce volt, az akkori vezető
ünnepélyesen iskolaigazgatóvá nevezte ki őt, és mi viszont direktor
úrnak szólítsuk.
Sajnos három napnál tovább nem bírtam az őserdőben, teljesen
legyengültem az éhségtől, s erre vezethető vissza az is, hogy az
iskolaigazgató elkapott, amikor be akartam mászni a könyvtárba az
ablakon, hogy a könyveket visszavigyem. A könyvtár elnevezés
túlzásnak tűnt, inkább egy bódéról volt szó, nem nagyobbról, mint
egy falusi árnyékszék. Durván volt összetákolva, és benőtték a
kúszónövények. A „Tanulóknak használni tilos!” felirat egy egész
falat elfoglalt. Erre a táblára mutatott az igazgató, mikor
elkapott.
– Elvitted a könyveket, hogy olvass belőlük, pedig ez szigorúan
tilos!
– Miért szigorúan tilos?
– Én tiltottam meg, mert ezek a könyvek pótolhatatlanok – mondta. –
Talán már soha nem lesznek ilyen könyvek országunkban. Az a
helyzet, hogy többet nem nyomtatnak.
– Miért nem nyomtatnak többé?
Úgy láttam, nem akarta megmondani, őt igazgatóvá nevezték ki, mikor
még szigorúbb volt a mérce, és én csak egy tanuló voltam.
Dühösen kiabálta, nem szerepel a tantervben, hogy a tanulók ilyen
könyveket olvassanak.
– Elkészítetted már a körte keresztmetszetét, amit föladtam?
– Nem – mondtam –, már ezerszer megcsináltam, utálom.
– Fiam, gondolj arra, hogy ez azon kevés iskolák egyike
országunkban, ahol még egyáltalán tanítanak valamit. Ha meghalok,
nem lesz utódom. A mi foglalkozásunk kihal.
A büntetésem abból állt, hogy le kellett írnom a körte eredetét,
felépítését, felhasználását, hatását és jelentőségét. Miért a
Plikato-körte a nemzeti gyümölcsünk? Ez már a könyökömön jött ki.
Minden reggel, mielőtt elkezdődött a tanítás, közös körtereggelin
vettünk részt. A parancsra mindenkinek a szájához kellett venni egy
nagy körtét és beleharapni, a harapások ritmikusan következtek,
mindenki egy időben harapott. Aki elkésett a harapással, egy mínusz
pontot kapott. Amikor a legutolsó magját is lenyeltük, azt kellett
mondanunk az igazgatónak, hogy a körte azért ennyire jelentős, mert
országunk egyetlen terméke, melyet nagy mennyiségben termesztünk és
exportálunk. Ez nem a szokásos körte, hanem gamma-vitamint
tartalmaz, ami az embereket vidámmá és elégedetté teszi. Belőle
készül a híres ital, a mostonic, mely szintén vidámmá és elégedetté
tesz, és az egészséges alvás jól bevált eszköze. Aki mostonicot
iszik, soha nem lesz rosszindulatú másokkal szemben. Az ital
feltalálója uralkodónk, Multi Multiplikato. Nem esett nehezemre a
büntetőfeladatot egy újság szélére leírni, de még azt is
hozzáfűztem, hogy a körtereggeli után mindig álmosnak érzem magam,
sőt néha el is aludtam a padomon.
– Jól figyelted meg – mondta az iskolaigazgató –, örülök, hogy
valami önállót is írtál a szövegbe.
– Holnap nem eszem körtét, és akkor meglátom, éber maradok-e –
mondtam.
– Az nem megy – mondta ő –, a körtét előírás szerint mindenkinek
minden reggel meg kell enni.
– Kísérleti célokból sem lehetne?
– Itt nem kísérletezünk – mondta –, itt mindenki megeszi a
körtét.
Reggel teletömtem pofazacskómat, mint egy hörcsög, aztán titokban
az egészet a reggelis zacskómba köptem. Ezt csináltam egy egész
hétig. Észrevettem, hogy álmosságom fokozatosan alábbhagyott, bár
jobban unatkoztam, mint azelőtt, mert csak most tűnt fel a többiek
fáradt arca és reszkető feje. Az igazgató, aki szintén minden
reggel evett körtét, mindig elszunyókált, feje többször
előrebiccent, s eközben az ingére körtenyál csurgott. Három óra
múlva már mindenki kókadozott, és nem vették észre, hogy leléptem.
Attól fogva nem ettem meg a körtét, és a harmadik óra után mindig
elmentem. Egyszer azonban mégis észrevett az igazgató, talán akkor
reggel valamivel kisebb volt a körtéje.
– Hová mész? Alvajáró vagy?
Rábámultam, és igent mormoltam.
– Az alvajárók azonban nem tudják, hogy alvajárók, így elárultad
magad.
A látszat kedvéért egy ideig még botorkáltam, mintha részeg
lennék.
– Most ülj le – mondta az igazgató. – Egyet elhihetsz nekem, ha így
folytatod, egyszer még valami szörnyűség fog történni veled.
Ettől kezdve elővigyázatosságból csak a negyedik óra után mentem
el, mikor még kábultabbak voltak. Természetesen nem sétálhattam
egyszerűen végig a városon, sokat bujkáltam védett helyeken,
például a Körte-kartell területén, a szeméttárolóban. A város
ugyanis tipikus körteváros volt, bűzlött a körtétől minden, de a
szemétgödörben nem volt olyan büdös. Szívesen turkáltam az eldobott
holmik között, és miután abbahagytam a körteevést, a gödörben két
régi számológépet találtam. Az egyik teljesen rossz volt, a másik
még működött valamennyire. Szétszedtem a teljesen rosszat, és
alkatrészeivel megjavítottam a másikat. Az általános technikáról
szóló kézikönyv segítségével és azzal, hogy mindennap a negyedik
óra után a szemétgödörbe mentem, és estig a gépet javítgattam,
végül úgy helyrehoztam, hogy szorzott és osztott, még ha kissé
asztmásán is. Apámtól loptam olajfestéket, amivel a konyhánkat
akarta felújítani, és ezzel festettem be a gépet rikító kékre. Az
éghajlat a mi vidékünkön forró és száraz, így csak egy napig
tartott a száradás, és a gép már nem ragadt. Egészen mutatós lett.
Az elején ugyan valami kígyószerűség kúszott végig, hullám alakú
nyomot hagyott, de nem volt türelmem, hogy újramázoljam az egészet.
A gépet egy öreg gyerekkocsiba tettem, és az iskolába mentem
vele.
– Mielőtt reggeli körténket elrágnánk – mondtam az igazgatónak –,
bemutatnék egy szenzációt, talán jobb lenne, ha kihagynánk a mai
körtét, hogy ne legyünk túl álmosak.
A legtöbben már kábultan jöttek az iskolába, mert otthon
elfogyasztották első körtereggelijüket, és nem akartak felébredni
ebből a kábulatból. Kinyitották a szájukat, hogy az igazgató
vezényszavára egyszerre kezdjék a harapást, de én láttam, hogy maga
a tanár csak egy kis darabot harapott le. A körtémet az ajtó elé
köptem, s behoztam a gépet. Meg akartam mutatni a zavaros
fejűeknek, mi mindenre képes az ember, ha nemcsak körtét eszik
ostobán. Mondtam az igazgatónak, adjon nekem egy nehéz feladatot,
egy szorzást adott, könnyedén megérintettem néhány billentyűt a
gépen, mintha csak véletlenül érnék hozzá az ujjammal, a gép egy
kicsit szörcsögött és nyögött, aztán fehér papírkígyó mászott ki
belőle, rajta az eredmény.
– Adjatok feladatokat! – mondtam a többieknek is. Ők barátságosan
rám vigyorogtak, néhányan akartak valamit mondani, de csak
böfögtek. Végül Bibo, a szomszédom megkérdezte, hogyan kell
feladatot adni.
– Egyszerűen azt mondod, háromszor hét, ez a feladat – mondtam, és
megérintettem a billentyűket –, aztán a gép számol, és itt látod a
kis papírkígyót.
– És mi van rajta, huszonegy? – kérdezte Bibo.
– Helyes, de amíg leolvastad, ki is számolhattad volna. Miért van
akkor a gép, ha nem tudod elég gyorsan leolvasni, így egyáltalán
nem hatékony.
– Mi az a nem hatékony? – kérdezte Bibo.
– Az, ha nincs egy dologban hatékonyság – mert nem véletlenül
tanulmányoztam három napig a kézikönyveket az őserdőben. – Hát az,
ha a gép gyorsabban számol, és te ezalatt valami mást
csinálhatsz.
– Mi az a valami más?
– Például kigondolsz egy új feladatot.
– Miért?
– Azért, hogy a gép kiszámolja, és közben te megint más feladatot
gondolhass ki.
– De miért? – kérdezte Bibo.
Igen, miért, ezt én sem tudtam megmondani. Egyszerűen azért,
mondtam, hogy szórakoztasson. Úgy tűnt, még nem tudnak igazán mit
kezdeni a gépemmel. Játszani lehet vele, mondtam, olyasmi, mint a
játékautomaták a Mostonic-centrumban, csak intelligensebb. Ha ott
bedobok egy érmét, néhány labda elkezd ugrálni, és ha a labda,
amelyikre az érmét tettétek, mondjuk a zöld, nem ugrik a célba,
akkor vége az érméteknek, de ennél a gépnél semmit sem
veszítetek.
– És mit nyerünk? – kérdezte Bibo. Erre nem tudtam felelni.
– Nyerni nem fogtok, csak szórakoztat.
– A Mostonic-centrumban könnyebben megy – mondta Bibo. – Néha
nyerni is lehet valamit. Egyszer már nyertem három érmét egymás
után.
– És mit csináltál vele?
– Három adag körtefagyit vettem, de nagyot.
– Mondtam, hogy ebben semmi hatékonyságot nem látok, mi hasznod
volt belőle?
– Jó íze volt – vigyorgott Bibo –, és mi hasznom van a gépből?
– A szórakozás – mondtam –, és gyorsabban számolhatsz, tehát
gyorsabban mehetsz a Mostonic-centrumba.
– Na jó – mondta Bibo –, számoljon a gép még egyszer.
Nagyon idegesített, hogy úgy nyögött és remegett. Mondtam az
igazgatónak, hogy nincs jelentősége, a gép nagyon gyorsan számol.
Csak nézze az óráját.
Az igazgató az óráját az asztalra tette, a gép mellé. Egy nehéz
szorzási feladatot adott, és utána azonnal egy osztást, a kettő
kiszámításához a gépnek még tíz másodpercre sem volt szüksége.
– Versenyezhetnénk is – javasoltam –, lássuk, ki számol gyorsabban,
ön vagy a gép.
– Miért én versenyezzek? – kérdezte az igazgató. Én vagyok itt a
tanuló?
– Ön a tanárunk, önről tételezhető fel, hogy a leggyorsabban
számol. Ha a gépnek nincs igazi ellenfele, nem szórakoztató a
verseny.
– Ti is számolhatnátok egészen gyorsan, végül is megtanulhatnátok,
gyakorolni kell – hadarta. Annyira tiltakozott, hogy azt mondtam,
igazgató úr, ne legyen lekvár.
– Ebből elég – közölte végül –, a gép nem tartozik az oktatáshoz,
most a mai témánkkal foglalkozunk. Miért országunk aranya nemzeti
gyümölcsünk, a körte? Tudnál felelni a kérdésemre, Input?
Engem ugyanis Oliver Inputnak hívnak. A szüleimnek nem jutott más
név eszükbe. Apám után hívnak Olivernek, de kötelező egy saját
nevet is viselni, így egyszerűen kikerestek egyet a nyilvános
névszótárból, amelyben olyan nevek mellett, mint Tangens, Sinus,
Cosinus, Antenna, Koordináta, az Input és az Output is állt.
Megkérdeztem szüleimtől, miután az őserdőben a kézikönyveket
áttanulmányoztam, miért lettem éppen Input, hiszen az vagyok, aki
kilenc hónap után kijött, tehát Outputnak kellene hívni.
Mamám szerint az Input bájosan hangzik, és kisbabaként én is olyan
bájos voltam.
Én, Oliver Input, akit általában Inputnak hívnak, válaszoltam arra
a kérdésre, miért országunk aranya is nemzeti gyümölcsünk.
– Országunk aranya is a körte, mert bőséges termését exportáljuk,
és így megkapjuk a pénzt, amiből még több körtét tudunk
termeszteni.
– Ki az a mi? – kérdezte az igazgató.
– Mi nem mi vagyunk, hanem Multi Multiplikato úr, aki uralkodója
Plikato nevű országunknak, amelyen a Diagram folyó folyik
keresztül, és amelynek fővárosát Integrálnak hívják.
– És a bevételek, amelyek a körtéből származnak, kizárólag a
körtetermelést növelik?
– Ezenkívül nagyon intelligens gépeket veszünk és szerelünk fel a
pénzen, ezek egyre több munkát végeznek el, így lakosságunknak mind
kevesebbet kell dolgoznia – daráltam.
– Jó – mondta az igazgató –, és most vidd innen ezt a gépet. –
Undorodva mondta, és én egész nap azon gondolkoztam, mit
találhatott a gépemen olyan undorítónak, talán a kígyónyomot a kék
olajfestékben.
Átfestettem, majd egy nap szünetet hagytam az igazgatónak, aztán
ismét odatolakodtam a géppel. Látott jönni, mikor a barakkba
igyekezett, amely az iskolánk volt. Túl korán érkeztem, és rajtam
kívül nem volt más tanuló az iskolában. Az igazgató úgy tett,
mintha nem vette volna észre a régi gyerekkocsin a gépemet.
Azt mondta, szép, hogy ilyen korán itt vagyok, segíthetsz nekem a
kígyók ellenőrzésénél, nézz utána alaposan minden sarokban és a
padok alatt.
Tudtam, hogy tanulóknak nem szabad a kígyók ellenőrzését végezni,
mert veszélyes feladat, iskolánkat állandóan látogatták a kígyók,
közülünk is néha megharaptak valakit, de soha nem reggel, hanem
mikor már mindenki elálmosodott a körtétől. A régi iskola, amely
úgy nézett ki, mint egy kis fehér kastély, összedőlt. A barakkot a
Körtevállalat adta nekünk, mert az a gépek megőrzésére már ócska
volt. A kígyók a régi iskolából jöttek velünk. Ha nem is beszélt
róla senki, mégis mindenki tudta, hogy az egykori iskolaépület
romjai mögött tanulók voltak elásva, akiket kígyó mart meg. Az
iskola romjaiból fehér sírköveket állítottak, sőt néhánynál már a
nevüket is ráfestették arannyal, de akit elértek, az el van érve,
és akit mégis megmartak, az meg volt marva. Arra gondoltam, ha
részt vehetek a kígyók ellenőrzésében, akkor az igazgató agya
kihagyott. Zöldes szemüvegén keresztül homályosan nézett rám.
Biztosan már otthon felhajtottál egy kupica mostonicot, gondoltam,
de nem éreztem a szagát. Ha úgy gondolja, hogy a kígyók eltűnnek
előlem, segítek, mondtam, de nem figyelt rám, sebtében minden
sarkot végigfutott, sziszegett és csapkodott a kezével, mint egy
őrült, én pedig rohantam utána. Meg fogja harapni a kígyó, mondtam
magamban, de ezen a reggelen egy sem mutatkozott, egyet sem
hallottunk zizegve továbbkúszni, pedig elég papírdarab és
összegyűrt körtezacskó hevert a földön, amivel zajt csaphattak
volna.
– Néha mintha elfújták volna őket – mormogta az igazgató –, aztán
egyszer csak váratlanul előjönnek. De örülök, hogy itt vagy, van
egy tanúm, hogy az ellenőrzést szabályosan végeztem, mert gyakran
megvádolnak engem, ha valakit megharapnak.
– Ablakot kellene csinálni és talán a lyukakat is begipszelhetnénk
a padlón és a falakon – javasoltam.
– Igaz, Input, nagyon igaz, minden reggel gondolok rá, ha a kígyók
ellenőrzését tartom, de mindig fáradtság vesz erőt rajtam. Teljesen
igazad van. Ablakokat kellene csináltatnunk, valóban jó gondolat,
de még kérdéses, honnan kapunk erre pénzt. Az iskolánknak nincs
semmije.
– Néhány üvegdarabot ajándékoznának az öregeink – kockáztattam
meg.
Sugárzott az örömtől, levette zöldes szemüvegét, majd újra
föltette.
– Nagyon igaz, a ti szüleitek talán érdekeltek lennének abban, hogy
csökkenjen a kígyóveszély. Nagyon igazad van, Input. Beszélni kell
a szülőkkel, és most azt mondanám, kezdjük el a tanítást.
– A többiek nincsenek itt – mondtam.
– Ó, igaz, néha észre sem veszem, hogy itt vannak-e vagy nincsenek.
Mindegyik olyan csendes, túl csendesek ahhoz képest, hogy tanulók.
Amikor harminc évvel ezelőtt megkaptam az igazgatói címet, sokkal
szigorúbb rend volt, de a tanulók valahogy élénkebbek voltak.
– Akkor is közösen kellett körtét reggelizni?
– Nem, azt nem.
Látszott rajta, hogy körtereggeli nélkül jobbnak találta, ő is
észrevette, hogy ez feltűnt nekem, és gyorsan hozzátette, hogy most
sokkal kellemesebb, és a körte olyan egészséges. Nem igaz?
– Úgy gondolom, egy kicsit hülyék leszünk ettől a körtétől.
Úgy nézett rám, mintha éppen megöltem volna valakit.
– Input, ilyet nem szabad mondani!
– De ha így van.
– Nem így van, nem így van!
Abból, hogy megismételte, pontosan tudtam, hogy mégis így van. Nem
fogtam fel, hogy miért ette velünk minden reggel a körtét, ha
tudta, hogy hülyék leszünk tőle.
– Ne együk meg minden reggel a körtét, csináljunk, mondjuk,
gipszből körtéket, azokat befestjük, és minden reggel magunkkal
hozzuk, ön parancsot adna a rágásra, és kint valóban úgy hangzik,
mintha körtét ennénk.
– Természetesen igazad van – kezdte, de aztán kijavította magát. –
Egyáltalán nincs igazad, és megtiltom, hogy ilyen csalásokkal
foglalkozz! Mégsem csaphatjuk be egyszerűen országunk apját, aki a
körtereggelit elrendelte.
– Inkább el akar hülyülni?
– Ezt az egészet a ti kedvetekért csinálom – morogta –, különben
már egyáltalán semmit nem tanulhatnátok.
– Elhoztam a számológépet – mondtam –, nem csinálhatnánk egy
számolóversenyt?
– A gép kint marad. Holnap is.
Mindenképpen el akartam érni, hogy versenyezzen; te öreg gyáva, föl
fogod venni a versenyt; ezért azt mondtam: hogyan lehet ön igazgató
abból az időből, mikor még szigorúbb rend volt, ha nem akar
konkurálni egy ócska számológéppel sem, amit a szemétgödörből
szedtem ki. Szomorúan nézett rám, és halkan azt mondta, felőlem, ha
akarjátok.
Természetesen a többiek is akarták, de voltam olyan fair, hogy a
feladatot a falra írtam, mielőtt a gépbe beadtam. Az előny ellenére
is az asztmás doboz egyharmad perccel verte meg az igazgatót.
Az igazgató levette a szemüvegét, és azt mondta, igen, megnyerte.
De ahelyett, hogy azt mondta volna, egy gép ilyen gyorsan számol,
nincs mit tenni, ebben van a fölénye, nem akarta elismerni azt, és
új feladatot kért, és a gép megint megnyerte. Egész délelőtt
feladatokat kért, hogy a gépet legyőzhesse, és egyre lassabban
számolt, bár egészen könnyű feladatokat adtam, végül a 9352:7
feladathoz nyolc percre volt szüksége.
Másnap is magammal vittem a gépet, és mikor az igazgató meglátta,
hirtelen félretette a körtereggelit. Azt hiszem, meg sem nyalta a
körtéjét. Szeme alatt sötét zacskók lógtak. Biztos egész éjjel
gyakorolt, energikusan azt mondta, gyorsan egy feladatot. A gép
szokatlan zajt adott, de dolgozott, bár olyan hangja volt, mint egy
eldugult orr szörcsögése. Most az igazgató lépést tartott vele, és
majdnem nyert. A következő feladatnál nyert. Gyerekesen örült neki,
és azt kiáltotta, az igazgatótok győzött. Sőt, nyert a harmadiknál
is, ami bonyolultabb volt.
Előadást kezdett tartani arról, hogy alapjában véve az ember
akaraterejével legyőzheti a gépeket. Nem igaz, hogy a gépek
áldozatai vagyunk, mondta, az ember mindig ember marad.
Lelkesedett, az arca szenvedélyessé vált, ez borzasztó volt.
– Látjátok, gyerekek, soha nem szabad elfelejtenetek, amit most
láttatok. Az ember több, mint a gépek.
Bosszantani akartam.
– Ön mondta nekünk, hogy Multi Multiplikato tanítása szerint az
emberekben nem lehet megbízni, ezért egyre több gépet kell
beállítani.
– Mégis az ember több, mint a gépek – mondta. Az ember többet tud,
nagyobb morális ereje van.
Ebben a pillanatban reccsent a gép, és egy kis kígyó szökött ki a
dobozból.
– Mi volt az? – kérdezte az igazgató még a győzelemtől
mámorosán.
– Egy kígyó bújt el benne, Bibo fogta meg kézzel. Meg akarja még
egyszer próbálni, igazgató úr? – kérdeztem.
Újabb és újabb feladatokra vágyott, és a gép ez alkalommal úgy
szörcsögött, mint egy alaposan kifújt orr. Tanárunkat nagy
fölénnyel előzte meg.
– Elfáradtam – szabadkozott –, az előbb még ment, bebizonyítottam,
csak el vagyok fáradva.
– Látja – mondtam –, a gép nem fárad el, ő van fölényben. Ön ember,
elfárad.
Megint sajnálni kezdtem.
– Ön nem fáradt el, kiváló formában van, csak az előbb egy kígyó
volt a gépben, az akadályozta.
– Nem a kígyó miatt volt, valóban legyőztem – hirtelen
megfenyegetett. – Valami borzasztó fog még történni, Input. Valami
előre nem látható és rettenetes. Mindamellett értetek fogom
tenni.
Ez bűzlött.
– Értünk nem kell fáradoznia. Nem miattunk ül itt, hanem saját maga
miatt. Majmok elé is odaülne az őserdőben, és parancsokat
osztogatna, hogy egyék a körtét, a fő, hogy parancsokat tudjon
adni.
– Nagyon nyers vagy, Oliver Input. Úgy láttam, majdnem sírt.
Tényleg nyers voltam, és az is akartam lenni. Az igazság csak
nyersen fogyasztható, ha megfőzzük, nem igazság többé.
– Itt soha nem fognak majmok megjelenni a tanításon – mondta. –
Soha nem lépik át majmok ezt a küszöböt.
Nem elég, hogy minden reggel körtét kellett rágnunk, nem elég, hogy
az egész város büdös volt a körtétől, hogy a boltok tömve voltak
körtedesszerttel, körtelekvárral, körtepálinkával, körtekompóttal,
cukrozott körtével, körtekenőccsel, körteparfümmel, körte
pudingporral, körte bébiételporokkal és mostonicos bádogkanákkal,
nem elég, hogy a várost körteültetvények vették körül, az
embereknek még saját kertjükbe is körtét kellett ültetni.
Szüleimnek volt egy különösen öreg fájuk, háromszor olyan magas,
mint a házunk, nehezen lehetett leszüretelni, és mikor a körték
megértek, apám azt mondta, kedves Input, ha kimerítő iskolai
kötelességeid időt hagynak, leszedhetnéd a fáról a körtéket, de
lehetőleg egyet se ejts le, különösen fönt nézz jól körül, az ágak
korhadtak, könnyen letörhetnek, ha rálépsz, és mégiscsak kár lenne
a szép öreg fáért. Adott egy kosarat, benne fagyapot volt és egy
zsinór, ezen kellett a teli kosarat leengednem. Lentről kezdd el,
és csak utoljára szedd a csúcson, különben rálépsz néhányra, vagy
meglököd, és leesnek, mondta.
Már dühös voltam, és a körtelekvárra gondoltam, amit anyám fog
kotyvasztani, és a körteborra, amit apám csinál, legszívesebben nem
a kosárba tettem volna a körtéket, hanem az öreg fejére dobáltam
volna. De ez nem tűnt túl értelmesnek, a majmok viselkednek
így.
– Csináld! – kiáltotta apám, aki lent állt. – Látod azt a körtét,
balra fönt, a nagy mellett jobbra, amelyik balra a görbe ág mellett
lóg, azt ne felejtsd el, pont az orrod előtt van. – Ebben a
stílusban kiabált állandóan, de nem törött le a derekam. Óvatosan
dolgoztam.
– Ne egyél – kiáltott apám –, lehet, hogy egyik vagy másik körte
erjedni kezdett, esetleg alkoholos, tehát ne egyél, különben
berúgsz, és letöröd a legszebb ágakat, leesnek a körték, és tegyél
minden sor körtére egy réteg fagyapotot, összeütődnek anélkül!
Mikor már régóta kiabált, beleharaptam egyikbe, ami pont az orrom
előtt lógott. Apám már nem tudott pontosan figyelni, olyan magasra
másztam, hogy az egymásba kapaszkodó ágak szinte eltakartak.
Beleharaptam a körtébe, valóban pálinkaíze volt. Hatalmas, darab
volt, sárgásrózsás színe, zöldesbarna foltokkal, és leettem egészen
a magházig, úgy, hogy még a száron lógott.
– Mit csinálsz ott?! – kiáltott apám. – Nem megy tovább?
– Egy kissé kába vagyok, olyan szag van itt, mint egy
pálinkásbódéban.
– Ó, Szent Multi! – kiáltott apám. – Ne torkoskodj! Nincs még tele
a kosár?!
– Tele van! – Lassan leengedtem.
– Már megijedtem, semmi esetre se egyél!
Leültem egy ágra, amely még az emberiség első napjaiban
keletkezett, és engedtem, hogy lassan hasson az alkohol. Nem fáradt
lettem, mint az iskolai körtétől, hanem éber, legszívesebben
majomgyorsasággal szedtem volna le az egész fát, szívesen hintáztam
volna a korhadt ágakon, és közben énekeltem volna. Minden körtének
ilyen íze kellene hogy legyen, ennek különleges íze volt, és ez az
öreg fa is egyedülálló, és a házunk mögül különleges nap sütött, a
napsugarak pedig különleges szögben estek be. Kár, hogy a szüleim
ebből a különleges körtéből bort meg lekvárt csináltak, a
körtebornak élesztőíze volt, egyszer ittam a ballonból, és utána
meg voltam róla győződve, hogy meg kell halnom, úgy fájt a fejem,
és a lekvár, amit anyám ebből a különleges körtéből főzött, úgy
nyúlott, mint a gumi, ha kenyérre kenték, és olyan íze volt, mint a
gittnek, mert anyám lekvárkeményítőt tett bele.
– Miért nem húzod föl a kosarat?! – kiáltott apám. – Ilyen erjedtek
még sosem voltak a körték.
– Akkor nem kell belőle bort csinálnod.
– Nemesíteni kellene őket, igazi élesztőt tenni bele.
Hatalmas étvágyam lett a többi körtére. Talán soha többé nem
kóstolhatok ilyen körtéket, talán olyan besugárzás volt, ami minden
ezer évben egyszer történik, és apám élesztővel akarja erjeszteni
ezt a különlegességet. Fogamat a következő körtébe mélyesztettem,
ennek is alkoholos íze volt, a következőnek és az az utáninak is.
Aztán telepakoltam a kosarat, és leengedtem.
– Bolond vagy, Input – kiáltott apám –, majdnem a fejemre ejtetted
a kosarat!
Leültem egy ágra, és átadtam magam a körte hatásának, nem lettem
fáradt, ellenkezőleg, szállni akartam, szállni, szállni.
– Húzd föl a kosarat, Input!
Fölhúztam a kosarat, és mászni kezdtem. Az ágak recsegtek-ropogtak,
nem vettem észre, úgy léptem, mint puha habon, úgy gondoltam, ilyen
lehet, ha előre nem ismert termeken mennék végig, a világ egy, az
emberiség első napjaiból származó körtefa ágaiból állt, aztán
észrevettem, hogy a fejem búbja forró lett. A nap különleges
szögben sütött, és egyszerre kitárult előttem a világ, nem volt
több ág, sem korhadt, sem habpuha, egy körte lógott az orrom
fölött. „Azt még eléred!” – hallottam apámat.
– Nem érem el! – ordítottam, vagy csak úgy tűnt, hogy ordítok. Ott
lógott rózsaszín-sárgászöldesen, és elkábított az illatával.
– El kell érned, Input, szép is lenne, ha nem érnéd el, mikor a
többit már mind leszedted! – kiáltotta.
Teljesen gyengének éreztem magam, nem volt több ág fölöttem, és az
orromnál véget ért a világ, kíváncsiságom elmúlt, szívesen lettem
volna lent, és aludtam volna az öreg körtefa árnyékában, bizonyára
egyedülálló árnyéka volt.
– Fönt hagyom, azon az egyen már nem múlik! – kiáltottam.
– Éppen ezen múlik, mindig az utolsón. Ez mutatja, van-e
rendszeretetünk. Vagy leszedjük mindet, vagy hagyjuk az egészet, ne
legyél következetlen, Input! Hogy néz az ki, ha még egy fönt marad,
és később mint bomlástermék loccsan a földön? Hidd el, Input,
rendesebben néz ki, ez az utolsó, és mégiscsak jó érzés, ha mindet
leszedjük, hogy mind lent van, egy sem lóg fönt, teljesítettük,
következetesek voltunk, nyugodtan alhatunk.
Nem volt türelmem a szépséghez. Unalmasnak találom, ha mindegyik
lent van, egy teljesen kopasz fa unalmas.
– Nem értem, Input, egyszer úgyis kopasz lesz, ha az utolsó körte
is lepottyan.
– Fönt hagyom! – kiáltottam.
– Csak egy mozdulat az egész – mondta apám. Könyvelő volt a
Multiplikato Körtevállalatnál, erősen idegesítette, ha a gépei
közül, melyekre felügyelt, valamelyik nem tüntette el a maradékot,
ha maradvány volt.
– Megvan? – kérdezte.
Leengedtem a kosarat, lassan lemásztam, az ágak recsegtek-ropogtak,
és mikor leértem, az apám azt mondta, nézd csak meg, majdnem minden
ágat letörtél, ezeket most össze kell gyűjtened.
– És ragasszam őket vissza?
– Még ott lóg egy körte – úgy nézett rám, mintha újra föl kellett
volna másznom, aztán szaglászni kezdett. – Te ettél, Input. Lehelj
rám!
Hirtelen rettentő fáradt lettem, és úgy kellett bevinni a házba,
mint egy részeget, három napig aludtam egyfolytában. Mikor
felébredtem, anyám már főzte a körtelekvárt, az egész ház tele volt
a tartósító szagával, hallottam, amikor azt mondta, kinek adjuk oda
a lekvárt, te már egy kenyértől berúgsz, ki kell az egészet
öntenem.
– Meg lehetne vele tölteni egy tortát – mondta apám –, egy
férfitortát születésnapomra.
Anyám azonban nagyanyámhoz akart menni tanácsot kérni. A konyhában
kitakartam a nagy mosófazekat, és ettem a lekvárból. Természetesen
nem ízlett annyira, mint az első körte, amibe a fán beleharaptam,
mégis teletöltöttem egy régi konzervesdobozt, nem azért, hogy
megegyem, elegem volt a körtéből, ha mégoly különleges és alkoholos
volt -is, de talán az alkoholos lekvár még jó lehet valamire. A
dobozt az ágyam alá dugtam, és elábrándoztam. A ház mögött
kiloccsant valami. Most dobták ki, gondoltam. Hirtelen Bibo, a
padtársam nézett be az ablakon.
– Élsz még?
Kínáljam meg lekvárral? Egy belső hang azt mondta, hogy még valami
jobb célra is felhasználhatom azt. Megkérdeztem Bibót, tud-e titkot
tartani.
– Világos – mondta.
Éppen bejött a macskánk, fogtam a lekvárt, és bekentem vele az ágy
lábát. A macska föl-alá futott előtte, mindig egy kicsit közelebb
merészkedett, majd elfutott, összevissza kanyargott a szobában,
aztán újra jött, szaglászott, majd újra elfutott, lassan
kinyújtotta a nyelvét, nyelvének hegyével megérintette a lekvárt,
megrázta magát, és hirtelen vadul lenyalta a lekvárt, az egész ágy
lábát, majd gubbasztott a szobában. Mikor azt mondtam neki, gyere
az ágyba, rám nézett és jött. Majd azt mondtam, menj ki, és kiment.
Azt kiáltottam, ugorj a székre, és ugrott, azt tette, amit mondtam,
de hirtelen fáradt lett, és lefeküdt, azt hittük, megdöglött, de
csak aludt, és közben fokozatosan görnyedt össze.
– Valóban tudsz titkot tartani, Bibo?
– Kinek meséljek? A többiek mindig olyan fáradtak.
Mondtam neki, hogy reggel jöjjön újra, mikor még senki nincsen
fönt, és mostantól kezdve semmi körtetartalmat nem szabad ennie.
Hogy holnap éber legyen.
Mikor reggel megérkezett, nem volt már olyan kába, ügyesen emelte
fel a nagy műanyag zsákot, amibe a kiöntött körtelekvárt dobtam,
egy nagy, nyúlós, mosófazék formájú darabot. Felváltva cipeltük a
zsákot, és mikor az őserdőbe értünk, ahol az iskolai könyvtár három
darabját tanulmányoztam, megkérdeztem Bibót.
– Látsz itt majmokat?
Nem látott. Kinyitottam a zsákot, letéptem egy darabkát a
lekvárból, azt a fa alá tettem, aztán a zsákkal együtt elbújtunk a
kúszónövények függönye mögött.
Bibo megkérdezte, tulajdonképpen mit akarok.
– Egy kísérletet szeretnék végezni. Látsz már valami majomszerű
lényt?
Magunkon kívül senkit nem látott. Felemeltem a darab lekvárt, a
felét Bibónak adtam. Nincs mese, meg kell ennünk, és közben úgy
teszünk, mintha ízlene. Élvezettel fogtam hozzá, mikor a darab már
a számban volt, megütögettem a hasam, és Bibo utánozott. Szép
körtereklám volt. Aztán a kúszónövények mögé húzódtunk, és kezem
Bibo szája elé tettem, mert kérdezni akart valamit. Ugyanis egy
csomó majom volt a közelben, gubbasztottak a fákon, aztán egy
leugrott, és elkezdett valamit keresni a földön.
– Ez a lekvárt keresi – mondtam halkan Bibónak. A majom kezeivel a
földet kaparászta, szaglászott, a többi majom is leugrott, ők is
keresgéltek, és amikor semmit sem találtak, megvadultak, kezükkel
és lábukkal a földet csapkodták, aztán leugrott a fáról az öreg
főmajom, és megharapta néhány alattvalóját. A harapásokat unott
arckifejezéssel osztogatta, a megharapottak csendben maradtak, majd
elfutottak.
Mondtam Bibónak, most csukjuk be jól a zsákot, hogy ne szagoljanak
meg semmit, különben megtámadnak minket, és ellopják a lekvárt,
aztárt vigyük el a zsákot gyorsan, hiszen itt nem hagyhatjuk,
holnap reggelre semmi sem maradna belőle.
Mikor az őserdőből kiértünk, Bibo ledobta a zsákot, és megkérdezte,
mit jelentsen ez az egész.
– Holnap megint elmegyünk oda, megrendezzük ugyanezt az előadást,
azzal a különbséggel, hogy most egy darabot adunk nekik.
– De mit jelentsen ez? – kérdezte Bibo.
– Ez egy kísérlet. – A történetnek ebben a szakaszában még valóban
az volt.
Másnap, miután a mi darabunkat – a nagy élvezet minden külsőséges
jelét megadva – megettük, kitettünk nekik három lekvárdarabot. A
döntő ötlet akkor jutott eszembe, mikor néhány majom a lekvárt
rágta, miközben a többiek körülugrálták őket, és egyre irigyebb
arcot vágtak. Letéptem még néhány darab lekvárt, és a kúszónövények
elé dobtam, a majmok mohón verekedtek értük. Hirtelen ismét
leugrott a főmajom, elvette az egyik majomtól a lekvárt, és unott
képpel beleharapott, aztán hangos sivításba kezdett. Először azt
hittem, nem ízlik neki a lekvártartósító, dobtam még egy darabot,
de ő mohón utánakapott, és dörmögve megette.
Fölpakoltam Bibo hátára a műanyag zsákot. Mikor elhagytuk az
őserdőt, tiltakozni akart.
– Eddig ez egy kísérlet volt – mondtam neki –, ki akartam próbálni,
hogy eszik-e egyáltalán ezt a szörnyű lekvárt. Mi előttük ettünk
belőle, és ők utánoztak minket, ezért el fogjuk őket vinni az
iskolába az igazgatónkhoz. Ahogy az öreg főmajmot ismerem, jönni
fog.
– Mit keresnek a majmok az iskolában? – kérdezte Bibo rémülten.
– Helyet foglalnak a mi padjainkban.
– Ezt nem teheted, Input. Hiszen az igazgató mondta, hogy itt soha
nem fognak majmok a tanításon megjelenni! Soha nem lépi át majom
ezt a küszöböt.
– Az ő hibája volt – mondtam.
– Jaj, Input, miért akarsz ilyet tenni? Mi hasznod belőle?
Értelmetlenség. A Mostonic-centrumba kellene mennünk, egy kicsit
játszani. Ott most egészen új automaták vannak, arany- meg
ezüst-golyókkal, és zenélnek, ha egymáshoz ütköznek, amikor a jó
zene megszólal, nyertél. Mit nyersz a majmokon?
– Az egész csak azért van, mert nem tudom elviselni, ha valaki azt
mondja, soha nem lépi át majom ezt a küszöböt. Ha valaki így
felfújja magát, és azt gondolja, valami soha nem történik meg, azt
szeretném, hogy történjen meg vele.
A jó Bibo szomorúan nézett rám.
– Valami szörnyűség fog történni, ha így folytatod.
– Semmi sem fog történni, mi is történne. Az igazgató majd
megrémül, és nem mondhatja azt: „Soha nem lépheti át majom ezt a
küszöböt!” Talán neki lesz szörnyű.
– Nem – mondta Bibo –, ő rád gondolt, veled fog valami szörnyűség
történni.
– És megint károgni fog, hogy szörnyű lesz, ami történni fog, az az
egész a szörnyűség, amit ő tud nyújtani.
– Hacsak nem tévedsz – mondta Bibo. – Ha most azt mondod, soha nem
fog veled szörnyűség történni, akkor nem vagy más, mint a tanárunk.
Akkor meg fog történni.
– Ki kell dolgoznunk egy tervet – mondtam. – Kis darabokra osztjuk
a lekvárt. Holnap reggel megint eljövünk ide, és az iskolához
vezető utat végigszórjuk lekvárdarabokkal. Az iskola kapujába is
teszünk egy darabot, és minden padra egyet-egyet. Ezen a nyomon
csalogatjuk a majmokat az őserdőből a padjainkba.
A zsákot biztos helyre dugtam, a Multiplikato Körtevállalat egyik
szeméttárolójába, ahol a számológépet is találtam. Mikor másnap
hátamon a zsákkal a találkozóhelyre értem, Bibót nem találtam ott.
Dögnehéz munka volt a lekvárdarabokat egyedül szórni, de Bibo azzal
serkentett csak igazán, hogy cserbenhagyott. Először a majmok még
birkóztak a lekvárért, aztán megjelent a főmajom, és rájött, hogy a
zsákomat kell levadászni. Nagyon gyorsan nem tudtam futni, a zsák
túl nehéz volt. Az erdő szélén megmutattam a főmajomnak a
lekvárdarabokat, ő hangosan dörmögött, felszedte őket, és az iskola
irányába tartó majomsereg élére állt. Hamarosan teljesen részeg
lett, és olyam majomtempót diktált, amit a többi majom, akinek nem
jutott semmi, tartani tudott. Az egész úgy nézett ki, mintha a
főmajom vezette volna őket az iskolába. Hím és nőstény majmok
voltak, őszülők és fiatalok, kövérek és soványak, póklábúak és
kisbabaarcúak, és mert majmoknak mindig mindent utánozni kell,
útközben egyre több majom csatlakozott hozzájuk, bár semmi esélyük
nem volt, hogy a lekvár közelébe jussanak. Az iskolabarakkban csak
hetvenöt hely volt, és azon tűnődtem, mit fognak a többi majmok
csinálni, a menet áttekinthetetlen lett, a majmok létszámát
legkevesebb háromszázra becsültem.
Most már bántam, hogy elcsaltam őket az őserdőből, eszembe jutott,
nem volt-e disznóság így kiszúrni a tanárral, aki talán mégiscsak
miattunk dolgozott ebben a barakkban. Nem kapott érte fizetést,
csak munkanélküli segélyt, mint mindenki, akinek már nem volt
munkahelye. Azonfölül egy fityinget sem. Mégis csodálkoztam azon,
hogy csak értünk tette, hiszen olyan butaságokat tanított, és
vezényletére naponta kellett körtét ennünk. Talán túl sokat
markolt, talán fantasztikus dolgokra akart minket megtanítani, de
nem bízott magában, és képtelen volt az átkozott körtétől
megszabadulni. Mégis egy kicsit sajnáltam őt, mikor láttam a
háromszáz majmot a városba masírozni.
Vitagam városa még teljesen csendes volt, az utcák üresek, a
Multiplikato Körtevállalat toronyórája hetet ütött. Ilyenkor nálunk
még mindenki aludt, a legtöbben tízig aludtak, sokan tizenegyig
vagy tizenkettőig, és aki tizenkettőig aludt, ágyban maradt, mert
délben túl meleg volt. Az igazi nagyüzem csak délután kezdődött,
mikor a Mostonic-centrum kinyitott. Apám, aki a Multiplikato
Körtevállalatnál dolgozott, legtöbbször fél kilenckor kelt föl, az
iskola kilenckor kezdődött. Amikor a majmok bevonultak a városba,
én voltam az egyetlen ember az utcán, legalábbis azt hittem. Még
azon gondolkoztam, mit csináljak a fölösleges majmokkal, mikor
megláttam az utca túloldalán egy embert, aki úgy bámult a majmok
után, mintha soha nem látott volna ilyen állatot.
A majmok pedig bizonyára még soha nem láttak ilyen férfit. Fehér
öltönyt viselt, és fehér kalapot, sőt a cipője és a kesztyűje is
fehér volt, és a kezében egy fehér ernyőt tartott, melyet
sétapálcának használt. A férfin az egyetlen nem fehér napbarnította
arca és sötét napszemüvege volt. A szemüveg kerete is fehér volt,
és úgy tűnt, mintha nem lenne szeme, az üvegnek ugyanolyan színe
volt, mint az arcának.
Egyszer csak ott állt a következő utca végén, szembenézett a
majomsereggel, majd ismét eltűnt, és legközelebb csak a nagy
kereszteződésnél vettem észre, ahol az út a Multiplikato
Körtevállalat szeméttárolójához vezet, és elkanyarodik az
iskolabarakkhoz. Ernyőjére támaszkodott, és hosszú, fekete árnyéka
volt. Rám bámult sötét üvegeivel, és lassan, mintha nehezére esne,
majmaimra mutatott.
– Mi történik itt? – kérdezte tőlem.
– A majmok iskolába mennek.
Furcsának tartotta.
– Én egészen normálisnak tartom – mondtam –, miért ne járhatnának a
majmok iskolába? Gondolja, hogy túl magas nekik? Téved. Ez az
iskola túl primitív. A főmajom teljesen részeg, különben nem
vállalná a felelősséget, hogy ilyen iskolába vezesse a majmait.
Abbahagytam a beszédet. A férfi félelmetesnek tűnt. Valami nem
stimmelt vele, szörnyen fehér volt a ruhája.
– Honnan jön tulajdonképpen?
– A fővárosból, Integrálból.
Akkor bizonyára egy fehér ruhás. Ezek olyan emberek voltak, akik a
mi Nagy Varázslónknál teljesítettek szolgálatot. Kevesen lehettek.
Fehér, légpárnás autón utaztak, és ha nem volt szerencséjük, egy
másik fehér autó elütötte őket, meghaltak, fehér koporsót kaptak,
benne fehér párnával, fehérbe öltöztetve feküdtek ott, fehér
lovakkal szállították őket a közlekedés áldozatainak
nyugvóhelyére.
Próbáltam beférkőzni a majmok közé, az öreg főmajom kövér háta
valamennyire eltakart. A főmajom már nem tudott lehajolni a
lekvárdarabokért, annyira részeg volt. Mindig előrerohant
valamelyik majom, és elszedte előle a falatót. Örültem neki, mikor
elértük a barakkot. Legalább most feltűnhetne Bibo, hogy az új
tanulók elhelyezésében segítsen. Még az álkulcsot sem tette a
küszöb alatti lyukba, pedig megbeszéltük. Túl korán érkeztünk. Az
igazgató még nem jelent meg, hogy a kígyókat ellenőrizze.
Tulajdonképpen azt akartam, hogy a majmok akkor lépjék át a
küszöböt, amikor az igazgató már ott van. Fontos volt nekem, hogy a
küszöbön és ne az ablakon másszanak be. Soha nem lépi át majom ezt
a küszöböt, ezt kellett szó szerint megcáfolnom. Ha a majmok az
ablakon lépnék át a küszöböt, az elgondolkoztatná az igazgatót.
Mégis az ablakon át rontottak be, és úgy nyalták le a padokat,
mintha meg akarnák enni őket.
Az igazgató megérkezett a kígyókat ellenőrizni. Bőrnadrág és szürke
vitorlavászon ing volt rajta, mint mindig. Elé mentem.
– Segíthetek az ellenőrzésben?
– Felőlem, Input, de fáradtnak látszol. Nem aludtál? Hol voltál
egyáltalán? Több napja nem láttalak.
– Elrontottam a gyomrom körtével.
Arra gondoltam, milyen szép is lenne, ha a majmok leültek volna a
padjainkra, mint ahogy mi, tanulók szoktuk, de ez csak álom maradt.
Melyik majom ül le így magától?
– Úgy tűnik, már van bent valaki – mondta az igazgató, amikor az
ajtót kinyitotta. Bement, és három lépés után megállt.
...
* * *
Tovább »
Címkék: a nagy varázsló tévedése, günter braun, johanna braun
Johanna Braun/Günter Braun - A nagy varázsló tévedése -
1. fejezet
...
Azt hittem, kiabálni fog, de nem mondott semmit. Én is szótlanul
álltam. A majmok közül, akinek jutott hely, a padjainkba ült, a
többiek a padokon és az asztalokon kuksoltak. Nem ugrottak neki az
igazgatónak, úgy bámultak rá, mint a mintagyerekek. Egyikük kicsit
fickándozni akart, de a főmajom, aki a szesztől már állni se
tudott, és kissé megmerevedve kuksolt az első asztalon, rámordult,
mire a renitens majom megjuhászodott. Mégiscsak jó volt, hogy
mindegyik hallgatott a főmajomra, bár ő már nem volt beszámítható.
Gyerekesen örültem, hogy mindegyik ott ült, és hátulról megböktem
az igazgatót. A majmok arra várnak, hogy ő megkezdje az
oktatást.
– Mi történik itt, Input? Nem értem!
A főmajom felhördült, és fenyegetően nézett az igazgatóra.
– Önnek is le kell ülnie – magyaráztam –, mindenkinek a főmajmot
kell utánoznia. – Leültem törökülésben. Az igazgató tiltakozott, de
lehúztam magam mellé.
– Eddig azt gondoltam, soha nem fognak a majmok az oktatáson részt
venni, de mégis eljöttek, tessék hozzájuk is beszélni.
– De Input, hogy értessem meg magam ezekkel a lényekkel?
– Pontosan úgy, ahogy velünk megérteti magát.
– De hogyan kerültek ide? Bizonyára nem véletlenül jártak erre,
méghozzá ennyien és a főmajom vezetésével. Számomra nagyon
szervezettnek tűnik. Nézz a szemembe! Input, van valami
mondanivalód?
– Nincs, igazgató úr.
– Akkor legalább segíts a majmokat eltávolítani, míg a többiek
megérkeznek, hogy az oktatás elkezdődhessen. – Tapsolt és
sziszegett, ahogy a kígyók ellenőrzésénél szokta. – Menjetek haza,
majmok, kedves barátaim, nagyon örültem, érdeklődésetek nagyon
jólesett, de ti még nem vagytok a mi szintünkön, köszönjük a
látogatásotokat.
A legtöbb majom elálmosodott a körtealkoholtól.
A főmajom a padon feküdt, és horkolt. Fekete, ráncos hasa
le-följárt. Egyetlen majom, sem figyelt az igazgatóra.
– Nézd meg, jönnek-e a tanulók, és mondd meg nekik, hogy a tanítás
elmarad.
Valóban láttam néhányat jönni, Bibót is, aki nem mert rám nézni.
Intettem nekik, hogy jöjjenek. A majmokat látniuk kellett. Közben
észrevettem a fehér urat Integrálból, aki fehér ernyőjével a
kezében éppen iskolánk felé közeledett.
– Sajnos majmok törték be – mondta az igazgató, mikor a gyerekek
megérkeztek. – A helyetek foglalt. Meg tudjátok magyarázni, hogy
történt ez? – Mindegyik a fejét rázta, Bibo is. Komoran néztem
rá.
– Attól tartok, hogy közületek volt valaki a felbujtó, valami
szörnyűség fog történni vele, feltéve, ha nem vallja be – mondta az
igazgató.
– Hogyan történhet vele szörnyűség? – kérdeztem. – Hiszen ha nem
vallja be, senki sem tudja meg, hogy ő volt.
– Létezik magasabb szempont is, egy nagyobb hatalom, melynek nincs
szüksége a beismerésre. De jobb lenne, ha a bűnös vallana. Jó
szándékát bizonyítaná, ha gonoszságát bevallaná, és talán akkor a
szörnyűség sem történne meg.
Az ablakon egy fehér szemüvegkeretes, szem nélküli, sötét arc
nézett be. Rábámultam. Az igazgató bizonyára azt hitte, nem fogtam
föl, amit mondott.
– Kedves Input, aki ezt tette, felelőtlenül gyakorolt kritikát,
országunk iskolai színvonalát, ha akarta, ha nem, a majmok
szintjével tette egyenlővé. Hogy még érthetőbb legyen, a Nagy
Varázslót, Multi Multiplikatót majmok uralkodójának mutatta, mert
ezeket a majmokat országunk lakóival tette egyenlővé. Ezzel azt a
véleményét fejezte ki, hogy csak majmok tudják magukat Multi
Multiplikato uralkodása alatt jól érezni. Gondolod, Input, ha ez
kiderül, megmenekülhet a tettes a szörnyűségtől? Nem akarom az
ügyet felfújni. Az elkövető vallja be, és segítsen a majmokat
kidobni, és én megbocsájtok neki. De azt el szeretném neki mondani,
hogy ha így folytatja, egy nap nem kerülheti el a szörnyű
eseményt.
Észrevettem, hogy már Bibónak is feltűnt az az arc az ablakban.
Talán sejtette, hogy ebből lesz a szörnyűség, ami állítólag várni
fog, sápadt lett, és váratlanul ordítani kezdett:
– Nem én voltam, Input volt! Semmit nem tettem, csak két napig nem
ettem körtét, mert Input így akarta, de ma reggel azonnal megettem
hármat.
– Az látszik – mondtam, és kiköptem. A sötét arc az ablaknál azt
mondta:
– Jó reggelt, már majmokra is kiterjeszti az oktatótevékenységét,
uram?
Az igazgató vörös lett, szürke szakállának minden szála
remegett.
– Véletlenül jutottak be ide.
– Nagyon lekötelezne, pedagógus úr, ha Input nevű tanulóját
kiadná.
– Tanítványaimat nem adom ki akárkinek! Meg kell mondania milyen
célból!
– Nem lennék köteles, pedagógus úr, mindamellett lépjen
közelebb!
Valami kis szögletes fehéret mutatott az igazgatónak. Az igazgató
is tejfehér lett, mikor megpillantotta.
– Menj ki, Input! – S amikor elindultam az ablak felé, így szólt: –
Az ajtón közlekedünk, Input!
Ebben a pillanatban dörgést hallottunk. Árnyék vetődött a barakk
előtti térre, az ablakok előtt minden szürke lett. Az volt az
érzésem, ha kimegyek, nem jövök már vissza.
– Kész a baj, Input – morogta az igazgató. Sajnált, és ahogy az
emberek, akik a filmekben kínzócölöpnél vagy ahol éppen
elpusztulnak, s utolsó perceikben még egyszer odamosolyognak, azt
kiáltottam, én csaltam ide a majmokat. Aztán kimentem a térre, ahol
egy nagy ezüstszürke nyílrepülő állt. A fehér ruhás a lépcsőre
tolt, az egyenesen a gép ajtajához vitt, megfordultam, és a főmajom
hasát láttam.
– Forgolódni tilos! – szólt a fehér férfi.
2.
fejezet
Elnyomással,
vagy anélkül?
* * *
Tovább »
Címkék: a nagy varázsló tévedése, günter braun, johanna braun
James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén - 28.
fejezet
Hárman álltunk a kedélytelen udvaron, Isaac Cranford, Jeff
Mallock és jómagam. Egyedül Mallock mutatkozott derűsnek, s ez így
is volt rendjén, mert bizonyos értelemben ő volt a házigazda. Övé
volt a dögfeldolgozó, s jóindulattal figyelt bennünket, akik az
általa éppen felnyitott tehéntetembe kukucskáltunk.
Darrowbyban a Mallock név vészterhesen csengett. Temetőjét
jelentette a jószágnak, a farmerek célkitűzéseinek, az állatorvosok
reményének. Ha egy állat nagyon megbetegedett, valaki előbb-utóbb
biztos megszólalt: „Úgy vélekszek, hamarost Mallockhoz kerül.”
Vagy: „Jeff Mallocké lesz a végin.” És a helyszín tökéletesen
beleillett a képbe: kietlen vöröstégla-épületek csoportja
többteleknyi távolságra az úttól, s egy vaskos kémény, amelyből vég
nélkül dőlt a gyászfekete füst.
Nagyon közel menni Mallock birodalmához csak a jó gyomrúak
merészkedtek, így hát a városlakók kerülték a helyet, de ha az
ember odabátorkodott a dűlőúton és bekukucskált a fém
csúszóajtókon, lidérces világot látott. Mindenfelé döglött állatok
hevertek. Legtöbbjük feldarabolva, s nagy darab húsok lógtak a
kampókon, de itt-ott látott az ember egy-egy felfúvódott birkát,
zöldes, felpüffedt disznót, amelyet Jeffnek sem volt kedve
felnyitni.
Helyenként koponyák és száraz csontok halmozódtak fel a
mennyezetig, és a sarkokban húsliszt barna halmai álltak. A szag
mindig rossz volt, de amikor Jeff kifőzte a dögöket, egyenesen
leírhatatlanná vált. A Mallock család földszintes háza az
épületcsoport közepén állt, és az idegennek meg lehetett bocsátani,
ha azt gondolta, hogy összeszáradt gnómok laknak benne. De Jeff a
negyvenes éveiben járó, kerubképű ember volt, a felesége mosolygós,
duci és csinoska. Gyerekeik sora egy kimondottan szép tizenkilenc
éves lánnyal kezdődött és egy vaskos ötéves fiúval végződött. Az
ifjú Mallockok nyolcan voltak, s egész életükben tuberkulotikus
tüdőknek s a salmonellától a lépfenéig terjedő roppant
baktériumskálának a szomszédságában játszottak. Ők voltak a környék
legegészségesebb gyerekei.
Az ivókban az a hír járta, hogy Jeff a vidék leggazdagabb
embere, de a sörüket kortyolgató helybélieknek el kellett
ismerniük, hogy megdolgozott a pénzéért. A nap és az éj bármely
órájában kicsörömpölt rozoga teherautóján a környékre, felcsörlőzte
a tetemet, hazavitte a feldolgozóba, és feldarabolta. Kétszer egy
héten megjelent egy brawtoni kutyaeleségkereskedő a furgonjával, és
megvette a friss húst. A többit Jeff belapátolta az üstjébe, hogy
húslisztet készítsen belőle, amire nagy kereslet volt: a disznó- és
baromfitápba keverték. A csontokból műtrágya készült, a bőrt
megvette a cserző; és a meghatározhatatlan diribdarabokat megvette
egy lángolószemű egyén, akit csak a „macskás ember” néven ismertek.
Néha, a változatosság kedvéért, Jeff hosszú, furcsa szagú
szappantömböket készített, amelyek hamar elkeltek a boltpadlók
súrolására. Igen, mondták az emberek, Jeffnek kétségkívül jól megy.
De biz' isten megdolgozik érte.
Én gyakorta kapcsolatban álltam Mallockkal. Egy dögfeldolgozó
telep hasznára van az állatorvosnak. Kezdetleges boncteremként
szolgál, végzetes esetekben itt ellenőrizheti diagnózisát; s
olyankor, mikor teljesen tanácstalan, a titok feltárul Jeff kése
alatt.
A farmerek persze gyakran beküldtek olyan állatot, amelyet én
kezeltem, és megkérdezték Jeffet, „mi baja vót”, s itt keletkezett
némi súrlódás, mert Jeff hatalmi helyzetben volt, ritkán tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne használja. Bár sem írni, sem
olvasni nem tudott, nagy volt benne a szakmai büszkeség; nem
szerette, ha dögnyúzónak nevezték, a „bőrkereskedő” jobban kedvére
volt. Szíve mélyén úgy vélte, hogy húsz-egynéhány évi dögdarabolás
után többet tud, mint bármelyik állatorvos, s a helyzetet
meglehetősen kényelmetlenné tette, ha a farmerközösség habozás
nélkül egyetértett vele.
A napomat mindig sikeresen elrontotta, ha egy farmer bejött a
rendelőbe, s közölte velem, hogy Jeff Mallock újfent megtromfolta a
diagnózisomat. „Hé, emlékszik arra a tehénre, amit
magnéziumhiánnyal kezelt? Nem állt többé lábra, aztán odattam
Mallocknak. Hát tuggya, mi vót igazábul a baja? Féreg vót a
farkában. Jeff aszongya, csak le kellett vóna vágni a farkát, oszt
lábra állt vóna.” Nem volt érdemes vitatkozni, magyarázni, hogy
nincs farokféreg. Jeff mondta - és kész.
Ha Jeff kihasználta volna megfizethetetlen lehetőségeit, hogy a
józan észnek megfelelő tudást összeszedjen, nem lett volna semmi
baj. Ehelyett azonban egy saját, groteszk kórtant alakított ki, s
megtámogatta fekete mágiás gyógyszerekkel, amelyeket a
farmerközösség primitívebb tagjaitól szedett össze. Négy
alapbetegsége a tüdőrenyheség, a fekete üszök, a gyomorfekély és az
epehúgyhólyag volt. E négyestől több mérföldes körzetben reszkettek
az állatorvosok.
Egy másik kereszt, amit az állatorvosoknak cipelniük kellett, az
a sajátos képessége volt, hogy csak ránézett egy kimúlt állatra a
farmon, s máris közölte a pusztulás okát. A farmerek, akiket
bámulatba ejtett e tudomány, mindig azt kérdezték, én miért nem
vagyok képes rá. De nem tudtam haragudni Jeffre. Emberfeletti
jelleműnek kellett volna lennie, hogy a fontosság csábításának
ellen-álljon, és tetteit nem vezette rosszindulat. Időnként mégis
kényelmetlen helyzetbe hozott, s én szerettem a helyszínen lenni,
ha lehetett. Kiváltképp, mikor Isaac Cranfordról volt szó.
Cranford kemény ember volt, olyan ember, aki életét a
vasfegyelem formáiba öntötte. Szívós alkudozó volt, mindenáron
nyerni akaró, s olyan vidéken, ahol a szűkmarkúság általános,
kitűnt fukarságával. Az Alsó-Völgység legjobb földjein
gazdálkodott, shorthornjai rendszeresen díjakat nyertek, de senki
sem tekintette barátjának. Mr. Bateson; északi szomszédja így
jellemezte: „Ez az ember megnyúzna egy szúnyogot a bőriért”. Mr.
Dickson, déli szomszédja másképp fogalmazott: „Ha kézbe vesz egy
bankót, az már biz' isten olyan, mintha börtönbe rakta volna.”
A ma délelőtti találkozás az előző napban gyökerezett. Mr.
Cranford kora délutáni telefonjában.
- Villám csapott az egyik tehenembe. Ott fekszik döglötten a
legelőn.
Meglepődtem.
- Villám? Biztos benne? Ma nem volt vihar.
- Lehet, hogy maguknak nem vót, de nekünk itt vót.
- Hm, rendben. Megyek, és megnézem.
Útban a farm felé nem sikerült magamban nagy lelkesedést keltenem a
várható beszélgetés iránt. Ez a villámhistória még okozhat némi
fejfájást. Minden farmer biztosította magát villámcsapás ellen -
rendszerint tűzbiztosításuk részeként -, s komoly égiháború után
elég megszokott volt, hogy megszólaltak az állatorvosok telefonjai,
elhullt állatok vizsgálatát kérve.
A biztosítótársaságok józanul kezelték az ügyet. Ha igazolást
kaptak az állatorvostól, hogy véleménye szerint villámcsapás okozta
az elhullást, rendszerint hűhó nélkül fizettek. Kétség esetén
boncolást kértek, és egy másik állatorvos véleményét. A nehézség
az, hogy nincsenek eligazító diagnosztikus boncolási tünetek;
olykor a bőr alatti szövet sérülése, de más semmi. A
legszerencsésebb az volt, ha az állaton megtalálták az árulkodó
perzselést a fülétől le a lábáig, amely földelésként szolgált. Az
állatot nemegyszer olyan fa alatt találták meg, amelybe láthatóan
belecsapott a villám, és felhasította. Ilyenkor könnyű volt a
diagnózist felállítani.
A farmerek kilencvenkilenc százaléka csak tisztességes
ténymegállapítást kívánt, s ha az állatorvos más nyilvánvaló okát
találta az elhullásnak, belenyugvással elfogadták az ítéletét.
De némelyik nagyon sok nehézséget támasztott.
Hallottam, mikor Siegfried mesélt egy öreg farmerről, aki kihívta,
hogy igazolja a villámcsapás okozta elhullást. A hosszú perzselés a
tetemen tökéletes volt, és Siegfried, szemügyre véve a nyomot,
szinte líraivá vált: „Gyönyörű, Charlie, gyönyörű. Sose láttam még
jellegzetesebb nyomokat. Csak egy baj van.” Karjával átfogta az
öregember vállát. „Milyen kár, hogy a gyertyafaggyút rácsöpögtette
a bőrre.”
Az öreg jobban megnézte, és öklével a tenyerébe csapott. „A
fenébe is, igaza van, uram! Elszúrtam a dógot. Pedig hát mennyit
veszkődtem vele - kis híján egy óra hosszat.” Motyogva elment. Nem
jött zavarba, csak a maga technikai hibái bosszantották.
De ez, gondoltam, amíg elsuhantak a kocsi mellett a kőkerítések,
nagyon más lesz. Cranford megszokta, hogy az ő akarata
érvényesüljön, akár igaza van, akár nincs, s ha nem érvényesül ma,
abból baj lesz.
Behajtottam a farm kapuján, s végig a jó bitumenúton a
szántóföldön át. Mr. Cranford mozdulatlanul állt az udvar közepén,
s - nem először - megdöbbentett, mennyire hasonlít egy nagy, éhes
madárhoz. A meghajlott, keskeny váll, az előretolt, horgas orrú
arc; a csontos testen lazán lógó, sötét kabát. Nem lepődtem volna
meg, ha kiterjeszti szárnyát, és felreppen az istálló tetejére.
Ehelyett türelmetlenül biccentett felém, és rövid, botladozó
léptekkel gyorsan elindult a ház mögötti föld felé.
Nagy legelő volt, s az elpusztult tehén csaknem a közepén
feküdt. Sehol egy fa, sövény vagy akár egy bokor. Reménykedő
ábrándom a villámütött fa alatt fekvő tetemről nyomban
szétfoszlott, s szorongó űrt hagyott maga után.
A tehén mellé értünk, és Mr. Cranford szólalt meg elsőnek.
- Biztos villám vót. Nem lehetett más. Azok a ronda viharok
elpusztították ezt a derék jószágot.
Megnéztem a füvet a nagy shorthorn körül. Föl volt túrva, tépve,
csupasz földsávokat láttam.
- De hát nem esett össze egyszerre. Görcsök közepette pusztult el -
látni, hol rúgta fel a lába a füvet.
- Jó, görcsökben pusztult el, de azokat villám okozta. - Mr.
Cranfordnak égő, apró szeme volt, s gyors pillantásokat lövellt
vele az inggallérom, a kabátövem, a gumicsizmám felé. Képtelen volt
rá, hogy bárkinek is a szemébe nézzen.
- Nem hinném, Mr. Cranford. A villámcsapás egyik jele, hogy az
állat vergődés nélkül esik össze. Némelyiknek még szájában a
fű.
- Ó, jól tudom én azt - csattant fel Cranford, s keskeny arca
kipirult. - Ötven éve jószág mellett élek, nem ez az első
villámütötte állat, amit látok. Nem egyformák ám, tuggya.
- Persze, tudatában vagyok, de ennek az elhullását annyi minden
okozhatta.
- Micsoda?
- Hát, először is lépfene, magnéziumhiány, szívbaj - hosszú a
lista. Azt hiszem a biztonság kedvéért fel kellene boncolnunk.
- Szóval azt akarja mondani, hogy valami nem rengyén valót akarok
csinálni.
- Dehogyis! Csak azt mondom, hogy biztosnak kell lennünk a
dolgunkban, mielőtt igazolást írok. Menjünk el és nézzük meg, mikor
Mallock felnyitja, s ha nem találom semmilyen nyilvánvaló okát az
elhullásnak, megadom az ártatlanság vélelmét. A biztosító nagyon
rendes ilyen esetben.
Mr. Cranford ragadozóképe mélyebbre bukott a gallérjába. Dühödten a
zsebébe fúrta a kezét.
- Vót mán dógom állatorvossal. Igazi, tapasztalt állatorvossal. - A
kis szemek a bal fülem felé villantak. - Azok sohase vacakutak.
Mire jó az a sok veszőcség? Minek kell magának olyan
szőrszálhasogatónak lennie?
Csakugyan minek, gondoltam. Miért szerezzek egy ellenséget?
Meglehetősen befolyásos ember a körzetben. Fontos tagja a helyi
Farmerszövetségnek, benne van sok mérföldes körzetben minden
mezőgazdasági bizottságban. Gazdag, sikeres ember, s ha nem
szeretik is, tisztelik a tudását, és hallgatnak rá. Sok kárt
okozhat egy fiatal állatorvosnak. Miért ne írjam meg az igazolást s
menjek haza? Ezennel igazolom, hogy a fent említett állatot
megvizsgáltam, és véleményem szerint az elhullás oka villámcsapás.
Oly könnyű volna, és Cranford megenyhülne. Véget érne az egész ügy.
Mire jó felbőszíteni ezt a veszélyes alakot semmiért? Különben is
meglehet, hogy csakugyan villámcsapás volt.
Szembefordultam Mr. Cranforddal, de hiába próbáltam a szemébe
nézni, mert az utolsó pillanatban mindig elkapta a tekintetét.
- Sajnálom, de úgy vélem, meg kell néznünk belül ezt a tehenet.
Felhívom Mallockot, és megkérem, hogy szállítsa el, aztán holnap
délelőtt megvizsgálhatjuk. Tízkor találkozunk nála. Jó lesz ez
így?
- Ha egyszer így kell lenni - prüszkölte Cranford. - Ostobaság az
egész, de gondulom, a kedvibe kell járnom. De ne felejcse - ez jó
tehén vót, megért nyolcvan fontot. Nem engedhetem meg magamnak,
hogy annyi pénzt elvesziccsek. Ragaszkodom ahhoz, ami jár.
- Biztos, hogy meg is kapja, Mr. Cranford. És mielőtt elvitetném,
jobb ha vérmintát veszek, hogy a lépfenét kizárjuk.
A farmerre egyre nagyobb nyomás nehezedett. A metodista egyház
oszlopa lévén, kifejezéseinek skálája korlátozott volt, így hát
összegyülemlett indulatait a tetem vad rugdalásával vezette le.
Lábujja a rugalmatlan gerinccel került összeütközésbe, s néhány
másodpercig féllábon táncolt. Aztán elsántikált a ház felé.
Egyedül maradtam, mikor bemetszettem a tetem fülébe a késemmel, és
vért kentem két üveglapra. Ez nem volt kellemes találkozás, és a
holnapi sem ígért sok jót. Gondosan beraktam a vérmintát egy
kartondobozba, s elindultam a Skeldale House felé, hogy
mikroszkópon megvizsgáljam.
Így hát nem valami vidám társaság gyűlt össze másnap délelőtt a
dögfeldolgozóban. Még Jeff is, bár megőrizte szokásos Buddha-szerű
kifejezését, mélyen meg volt sértve. Csak töredékes beszámolót
kaptam ugyan tőle, mikor megérkeztem, de összeállt belőle a kép.
Jeff kiugrott a teherautójából Cranfordnál, átható tekintettel
végigmérte a tetemet, aztán megadta a maga ragyogó gyors
diagnózisát.
- „Tüdőrenyheség. Mindég tudom a szemük állásábul, meg abbul, ahogy
a szőr elfekszik a hátukon.” - Magabiztosan várta az ámuldozó
sóhajokat, a gratuláló beszédeket, amelyek e bűvészmutatványt
mindig követni szokták.
Mr. Cranford azonban csaknem ugrált dühében:
- „Fogd be azt a nagy buta szádat, Mallock, nem tudsz te semmit!
Ezt a tehenet villámcsapás érte, jobb, ha eszedbe vésed!”
És most, a tetem fölé hajolva, sehol sem találtam eligazítást. A
lenyúzott bőr alatt sehol egy horzsolás. A belső szervek tiszták és
normálisak.
Felegyenesedtem, és végighúztam ujjam a hajamban. Az üst halkan
bugyborékolt, és illattal teli gőzfelhőket bocsátott ki a máris
túlterhelt légkörbe. Két kutya buzgón nyalogatta a húsliszt
halmát.
Aztán megdermedtem a rémülettől. A kutyáknak versenytársuk
támadt. Egy aranyfürtös kisfiú nyomta bele mutatóujját a halomba,
aztán bedugta a szájába, és mennyei élvezettel nyalogatta.
- Odanézzen! - károgtam.
A dögnyúzó arca kivirult az atyai büszkeségtől.
- Igen - mondta boldogan. - Nemcsak a négylábúak szeretik ám a
lisztemet. Csuda jó anyag - igen tápláló.
Jókedve teljesen helyreállván, gyufát gyújtott, és élvezettel
szívni kezdte kurta pipáját, amelyre vastagon rászáradtak szörnyű
mesterségének bizonyítékai. Visszakényszerítettem figyelmemet a
munkámra.
- Vágjon bele a szívbe, Jeff, legyen szíves - mondtam.
Jeff ügyesen kettévágta a nagy szervet aljától a tetejéig, és én
tudtam, hogy vége a keresgélésnek. A szívfülecskéket és a kamrákat
csaknem teljesen elzárta a billentyűkből kinövő, karfiolszerű
tömeg. Endocarditis verrucosa (idült, növekedéses
szívbelhártya-gyulladás), közönséges a disznóknál, de
szarvasmarhánál ritka.
- Ez ölte meg a tehenét, Mr. Cranford - mondtam. Cranford a szív
felé célzott az orrával.
- Mesebeszéd! Csak nem akarja azt mondani, hogy az ilyen semmiség
megöl egy ekkora nagy állatot?
- Nem olyan kicsi az. Elég nagy, hogy megállítsa a vérkeringést.
Sajnálom, de nincs kétség - a tehene szívelégtelenségtől hullott
el.
- És a villám?
- Sajnos, semmi nyoma. Maga is láthatja.
- És mi lesz a nyolcvan fontommal?
- Őszintén sajnálom, de nem változtat a tényeken.
- Tényeken! Milyen tényeken? Elgyüttem ma délelőtt, és semmit nem
tudott mutatni, amitől megváltozott volna a véleményem.
- Többet nem tudok mondani. Az eset világos.
Mr. Cranford megmerevedett. Kezét a kabátja előtt tartotta, és a
mutató- és hüvelykujja úgy dörzsölődött össze szüntelenül, mintha a
szeretett bankókat dédelgetné, amelyek kicsúsznak a kezéből. Mélyen
gallérjába süllyedt arca mintha még élesebbé vált volna.
Aztán felém fordult, és riasztó kísérletet tett a mosolygásra.
Kabáthajtókámra szegezett tekintete hősiesen megpróbált feljebb
kúszni. Volt egy kurta pillanat, amikor találkozott az én
tekintetemmel, de aztán riadtan elugrott.
Félrehúzott, és beszélni kezdett az ádámcsutkámhoz. Volt valami
noszogató felhang a rekedt suttogásában.
- Hát ide figyeljen, Mr. Herriot, mindketten a világban jártas
emberek vagyunk. Maga éppúgy tuggya, mint én, hogy a
biztosítótársaság jobban megengedheti magának ezt a veszteséget,
mint én. Hát mért nem mongya azt, hogy villámcsapás?
- Akkor is, ha azt hiszem, hogy nem az volt?
- Mi a jó nyavalyát számít az? Mondhatja, hogy az vót, igaz? Senki
sem fogja megtudni.
Megvakartam a fejemet.
- De engem az zavarna, Mr. Cranford, hogy én tudnám.
- Maga tudná? - A farmer nem értette.
- Úgy van. És nem megy. Nem adhatok igazolást erről a tehénről, és
kész.
Mr. Cranford arcán bosszúság, hitetlenség, tehetetlenség
váltogatta egymást.
- Hát én mondok magának valamit. Nem hagyom az ügyet annyiban.
Beszélek a főnökivel. - Hátraperdült, és a tehénre mutatott. -
Nincs rajta nyoma a betegségnek. Azt próbálja bebeszélni nekem,
hogy azok a kis valamik a szívben okozták! Maga nem ért a
mesterségéhez - még azt sem tuggya, mik azok a valamik.
Jeff Mallock kivette leírhatatlan pipáját a szájából.
- De én tudom. Amit mondtam. A tüdőrenyheséget a tejcsatornábul a
testbe visszakerülő tej okozza. Végül eljut a szívbe, oszt kész.
Azok tejcsomók, amiket ott lát.
Cranford ellene fordult.
- Fogd be a szád, te félnótás! Te is egyhúron pendülsz ezzel az
emberrel. Az én jó tehenemet villám pusztította el! Villám! -
Csaknem visított. Aztán összeszedte magát, és halkan azt mondta
nekem: - Még hallani fog erről, Mr. Tudomány, és egyet máris mondok
magának. Maga be nem teszi a lábát többé az én farmomra. -
Megfordult, és gyors járásával elsietett.
Elköszöntem Jefftől, és fáradtan a kocsimba másztam. Minden
pompásan sikerült. Ha az állatorvoslás csak beteg állatok
gyógykezeléséből állna. De nem áll. Annyi minden más van.
Begyújtottam a motort, és útnak indultam.
* * *
Tovább »
Címkék: állat, baktérium, dög, ember, energia, erő, immun, james herriot
Göbölyös N László - Jim Morrison
Jim ki nem állhatta, ha fényképezték.
Az első lemezhez készült fotók után azt mondta:
"Egy fotóval az a legszörnyűbb, hogy ha egyszer már elkészült,
örök életű marad. Képzeljétek el, hogy egyszer 80 éves leszek és
még akkor is ezek a rohadt képek néznek rám vissza."
... lásd még a filmeket és egyéb
felvételeket,
amiken halottak énekelnek, táncolnak, lélegeznek, élnek...
The Doors: Riders on
the Storm
A
Halott Menyasszony
* * *
Tovább »
Címkék: élet, emlék, fénykép, göbölyös n lászló, jelen, jim morrison, lélek
James Herriot - A repülő állatorvos
5. fejezet
Azt hiszem, arról jutott eszembe Wesley Binks és az az eset,
amikor petárdát dobott a rendelő levélszekrényébe, hogy megláttam
azt a londoni rendőrt, aki ujjával megfenyegetett egy komisz
kölyköt.
A petárda éppen a lábamnál robbant fel, amikor végigsiettem a
hosszú átjárón, hogy ajtót nyissak a csöngetésre, én pedig nagyot
ugrottam ijedtemben.
Feltéptem a lakásajtót, és kinéztem az utcára. Üres volt, de úgy
rémlett, hogy a sarkon, ahol Robson boltjának kirakatüvege
visszaverte a lámpafényt, egy pillanatra feltűnik egy futó alak, és
mintha nevetés elhaló hangját hallottam volna. Nem tehettem semmit,
pedig tudtam, hogy Wes ott van valahol.
Lemondóan visszabaktattam a házba. Miért üldöz engem ez a
kölyök? Mit véthettem én ennek a tízéves fiúnak? Sohasem ártottam
neki, mégis egy bosszúhadjárat céltáblája lettem.
De talán nem is nekem szólt a dolog. Elképzelhető, hogy
valamiképpen a tekintélyt vagy a társadalmi rendet képviseltem a
szemében, de az is lehet, hogy csak kézre estem.
Annyi biztos, hogy ideális alanya voltam az olyan apró
csínyeknek, mint a becsöngetni és elszaladni, hiszen az ügyfelek
miatt én nem kockáztathatom meg, hogy ne nyissak ajtót, ráadásul a
rendelő és a műtő is jó messze volt a ház bejáratától. Néha a tető
alatti garzonlakásból kellett lemásznom. Minden ajtóhoz vezető utam
kész expedíció volt, és fenemód fel tudott dühíteni, ha kinézve azt
láttam, hogy tisztes távolságban egy apró alak ugrándozik, és
pofákat vág felém.
A napi üzletmenetet azzal színesítette, hogy szemetet gyömöszölt
a levélládába, kitépte a virágokat a keskeny kertsávból, amelyet a
járókövek között létesítettünk, és sértéseket firkált a
kocsimra.
Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozat, hiszen mások is
panaszkodtak rá: a zöldséges, akinek eltűntek az almái az üzlet
előtti ládából, meg a fűszeres, aki akarata ellenére látta el őt
ingyen keksszel.
Ő volt a város vásott kölyke, akihez a legkevésbé sem illett a
Wesley név: a szigorú metodista neveltetésnek még a nyomát sem
lehetett felfedezni rajta. Voltaképpen semmit sem tudtam a
családjáról - csak azt, hogy a város legszegényebb részén lakik, az
„alvégen”, ahol a düledező viskók némelyike olyan állapotban volt,
hogy ki kellett költöztetni a lakóit.
Gyakran láttam ót kószálni a réteken és mezőkön, vagy horgászni a
folyó békés kanyarulatában, amikor az iskolában kellett volna
lennie.
Ha ilyen alkalmakkor észrevett, válogatás nélkül szórta rám
gúnyos megjegyzéseit, és ha történetesen vele voltak a cimborái,
mindannyian hangosan nevettek a rovásomra. Bosszantó volt, de azzal
nyugtattam magam, hogy nem a személyemnek szól. Felnőtt vagyok, és
ennyi elég is, hogy kipécézzen.
Wes kétségtelenül akkor aratta legnagyobb diadalát, amikor
leszerelte a rácsot a Skeldale-ház szenespincéjének tetejéről. A
bejárati lépcsőtől balra volt a rács, alatta a meredek rámpa,
amelyen a szenesek cipelték le a zsákokat.
Nem tudom, hogy ösztönös sugallat vezérelte-e, de-pontosan a
Darrowby Fesztivál napján emelte el a rácsot. Az ünnepségsorozat
felvonulással kezdődött, amelyet a Houlton Rezesbanda vezetett, és
manzárdszobánk ablakán kinézve láttam, hogy már mindenki odalent
gyülekezik az utcán.
- Nézd csak, Helen - mondtam. - A Trengate-től indul a menet. Ott
van mindenki, akit ismerek.
Helen a vállam fölött átlesve mustrálta a fiú- és lánycserkészek,
meg a veteránok hosszú sorát, míg a fél város a járdákon
összezsúfolódva bámészkodott.
- Érdekes látvány, nem igaz? Menjünk le, és nézzük meg az
indulást.
Lemásztunk a hosszú lépcsőn, és Helen nyomában kiléptem az
ajtón. Amint megjelentem a ház kapujában, hirtelen arra lettem
figyelmes, hogy az érdeklődés középpontjába kerültem. A járdán
ácsorgó városiak, akik türelmesen várták a felvonulást, most
másfelé fordították a tekintetüket. Kis cserkészek integettek felém
a sorból, az emberek pedig mosolyokkal és biccentésekkel üdvözöltek
az utca túloldaláról.
Tudni véltem, mi jár a fejükben: „Odanézz, kijött a házból a fiatal
állatorvos! Nemrég nősült. Az ott mellette a felesége.”
Kellemes érzés fogott el. Nem tudom, vajon minden újházas így
van-e vele, de én nyugodt elégedettséget és boldogságot éreztem
azokban az első napokban. És büszke voltam arra, hogy én vagyok itt
az állatorvos, hogy jelentős szerepet töltök be a város életében.
Mellettem a falon ott volt a táblám, fontos szerepem jelképe.
Fontos ember lett belőlem, beérkeztem.
Körbehordozva tekintetemet, méltóságteljes mosolyokkal fogadtam
a köszöntéseket, időnként kecses mozdulattal integetve, mint egy
főrang. Aztán észrevettem, hogy Helennek alig maradt helye
mellettem, hát léptem egyet balra, ahol a rácsnak kellett volna
lennie, és kecsesen lecsúsztam a pincébe.
Drámaian hangzana, ha azt mondhatnám, hogy eltűntem szem elől;
bárcsak eltűnhettem volna, mert ezzel elkerülöm a további
kellemetlenségeket. De csak addig csúsztam lefelé a rámpán, amíg be
nem szorultam, míg a fejem és a vállam kimeredt a résből.
Bemutatóm nagy sikert aratott a közönség körében. Az egész
fesztivál sem versenyezhetett vele. Egy-két közeli arc ijedtséget
tükrözött, de az elsöprő reakció a hangos nevetés volt. A felnőttek
még csak tartották magukat úgy-ahogy, ám a cserkészlánykák és
kölykök fogékonyabb közönségnek bizonyultak: megbontva a sorokat,
jobbra-balra dőltek a kacagástól, míg vezetőik megpróbálták
helyreállítani a rendet.
Zűrzavart idéztem elő a Houlton Rezesbandában is, amelynek
tagjai már menetkészen álltak a parádéra. Ha már belekezdtek volna
a játékba, most abba kellett volna hagyniuk, mert nem maradt bennük
annyi levegő, amivel megfújhatták volna a hangszereket.
Végül éppen két zenész nyúlt a hónom alá, és segített ki szorult
helyzetemből. A feleségem nem vett részt a válság megoldásában, én
pedig szemrehányó pillantásokat lövelltem felé, amikor felfedeztem,
hogy az ajtófélfának dőlve törölgeti a szemét.
Amint ismét utcaszintre kerültem, minden megvilágosodott. A
szénport söpörtem le a nadrágomról, és igyekeztem hányavetinek
tűnni, amikor észrevettem a széles jókedvében tomboló Wesley
Binkset, amint diadalmasan rám, majd a pince fölötti lyukra
mutat.
Egészen közel állt, ott tülekedett a bámészkodók között, és most
először vethettem szorosabb pillantást a vad tekintetű kis manóra,
aki a bolondját járatja velem. Önkéntelen mozdulatot tehettem felé,
mert egy utolsó rosszindulatú vigyorral eltűnt a tömegben.
Később érdeklődtem iránta Helennél. Csak annyit tudott, hogy az
apja eltűnt, amikor Wesley hatéves volt, az anyja újra férjhez
ment, a fiú pedig vele és a mostohaapjával él.
Úgy alakult, hogy nem sokkal ezután ismét alkalmam adódott a
gyerek tanulmányozására. Egy héttel később, amikor nekem még mindig
borzolta a kedélyemet ez a kínos eset, arra lettem figyelmes, hogy
ott ül egyedül a várószobában. Egyedül, pontosabban egy girhes
fekete kutyával az ölében.
Nem hittem a szememnek. Gyakran elképzeltem már a válogatott
fordulatokat, amelyekkel egy ilyen alkalommal élnék, de az állat
látványa visszatartott; ha állatorvosi minőségemben fordul hozzám,
akkor nem eshetek neki egyből. Talán majd később.
Fehér köpenyt öltöttem, és beléptem.
- Nos, miben segíthetek? - kérdeztem hűvösen.
A fiú felállt, és a magabiztossággal keveredő kétségbeesés az
arcán elárulta, milyen nehezére eshetett belépnie ebbe a házba.
- Valami van a kutyámmal - motyogta.
- Jól van, hozd be ide - mondtam, és az átjárón keresztül
bevezettem a rendelőbe.
- Tedd az asztalra, légy szíves - mondtam, és amint felemelte a kis
állatot, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem szalaszthatom el
a kínálkozó alkalmat. A vizsgálat közben oldottan társalogtam a
közelmúlt eseményeiről. Semmi gorombaság, semmi körmönfont
megjegyzés, csak szelíden kóstolgattam a gyereket. Már éppen azt
akartam mondani: „És minek köszönhetem az ellenem elkövetett
csínyeket?”, amikor jobban megnézve a kutyát minden másról
megfeledkeztem.
Nagyobbacska kölyökkutya volt, változatos keverék. Fényes fekete
bundája labrador ősre vallott, míg hegyes orra és füle terrier
beütésre utalt; de a hosszú, legyezőszerű farok és a csámpás mellső
láb zavarba hozott. Mindent összevéve helyes kis jószág volt,
bájosan kifejező pofával.
De ami leginkább megragadta a figyelmemet, az a sárgás váladék
volt a szeme sarkában, a gennyes-nyákos orrfolyás és a
fényérzékenység, mert a kutya szeme fájdalmasan rándult össze az
ablakon beáradó világosságtól.
A szopornyica klasszikus tüneteit könnyű diagnosztizálni, de
nemigen van rá hatásos gyógymód.
- Nem tudtam, hogy van egy kutyád - mondtam. - Mióta van meg?
- Egy hónapja. Egy haverom szerezte a hartingtoni kutyamenhelyről,
és eladta nekem.
- Értem. - Megmértem a lázát, és nem lepett meg, hogy 40 fokos. -
Mennyi idős?
- Kilenc hónapos.
Bólintottam. A lehető legrosszabb kor.
Folytattam a vizsgálatot, és feltettem a szokásos kérdéseket, pedig
előre tudtam rájuk a választ.
Igen, a kutya egy-két hete valahogy bágyadtabb lett. Nem volt
igazán beteg, de kedvét vesztette, és néha köhögött. Amíg azonban
nem kezdett el folyni a szeme és az orra, addig a fiú nem ijedt
meg, és nem jutott eszébe, hogy orvoshoz kéne vinni. Pontosan
ilyenkor kerülnek hozzánk ezek az esetek - amikor már túl késő.
Wesley óvatosan válaszolgatott, lesütött szemmel, mintha azt várná,
hogy bármelyik pillanatban meghúzhatom a fülét. De miközben
figyeltem őt, minden korábbi harag egyszeriben elszállt
belőlem.
Közelebbi szemrevételezés után csak egy elhanyagolt gyereknek
tűnt a pokolfajzat. Kikandikált a könyöke a lyukas, piszkos
kabátból, foszladozott a rövidnadrágja, de ami igazán szíven ütött,
az a mosdatlan kis test savanyú szaga volt. Nem hittem volna, hogy
ilyen körülmények között élnek még gyerekek Darrowbyben.
Miután megfelelt a kérdéseimre, összeszedte a bátorságát, hogy ő is
előrukkoljon a magáéval:
- Mi a baja?
Egy pillanatig haboztam.
- Szopornyicája van, Wes.
- Az micsoda?
- Hát, egy csúnya fertőző betegség. Egy másik beteg kutyától
kaphatta el.
- És meggyógyul?
- Remélem. Mindent megteszek, ami tőlem telik. - Nem voltam képes
rászánni magam, hogy megmondjam egy ilyen kisfiúnak: a kutyája
valószínűleg meg fog halni.
Teleszívtam egy fecskendőt makterin-oldattal, amit akkoriban a
szopornyica szövődményei ellen alkalmaztunk. Nem sokat használt, és
még manapság, az antibiotikumokkal sem tudjuk igazán befolyásolni a
végső kimenetelt. Ha a beteg a korai, vírusos stádiumban kerül
hozzánk, akkor még segíthet rajta egy adag hiperimmun szérum, de az
emberek rendszerint csak a következő stádiumban viszik orvoshoz a
kutyájukat.
A kutya halkan vinnyogott, amíg beadtam az injekciót, és a fiú
gyöngéden megveregette a hátát.
- Jól van, Herceg - mondta.
- Így hívod át... Hercegnek?
- Aha. - Megcirógatta a fülét, mire a kutya feléje fordult,
megcsóválta hosszú farkát, és gyorsan megnyalta a kezét. Wes
elmosolyodott, és amikor felnézett rám, egy pillanatra lehullott
szurtos képéről a durva maszk, és a sötéten villogó szempárban
őszinte öröm ragyogott.
Elfojtottam magamban egy káromkodást: ettől csak rosszabb lett a
dolog.
Beleszórtam némi bórkistályt egy dobozba, és átadtam neki.
- Oldd fel vízben, és ezzel tisztítsd a szemét és az orrát. Látod,
hogy a váladéktól eldugult az orra, ha megtisztítod, jobban fogja
érezni magát.
Szó nélkül vette át a dobozt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal
letett az asztalra három shillinget és egy hatpennyst. Ennyi volt
az átlagos tarifa, és nekem azon nyomban eloszlottak a fizetéssel
kapcsolatos kételyeim.
- Mikor hozzam vissza? - kérdezte.
Habozva néztem rá egy pillanatig. Nem tehetek mást, mint hogy
megismétlem az injekciót, de segíthet az bármit is?
A fiú félreértette a bizonytalanságomat.
- Tudok fizetni! - tört ki. - Megszerzem a pénzt!
- Nem arról van szó, Wes. Csak gondolkodtam, hogy mikor volna
megfelelő. Be tudnád hozni csütörtökön?
Gyorsan bólintott, és kiment a kutyával.
Amíg az asztalt fertőtlenítettem, rám tört a reménytelenség jól
ismert érzése. A modern állatorvos ma közel sem találkozik annyi
szopornyicás esettel, mint mi akkoriban, egyszerűen azért, mert a
legtöbb ember a lehető leghamarabb védőoltást adat a kiskutyájának.
De a harmincas években csak a legszerencsésebb ebek jutottak
oltáshoz. Ez az a fajta betegség, amelyet nagyon könnyű megelőzni,
de szinte lehetetlen gyógyítani.
A rákövetkező három hétben elképesztő változás mutatkozott
Wesley Binks magaviseleté-ben. Hírhedten lusta kölyök volt, de most
a szorgalom mintaképévé alakult, reggelente újságkihordást meg
kertásást vállalt, segített elhajtani a jószágot az állatvásárra.
És talán én tudtam egyedül, hogy mindezt Hercegért teszi.
Két-három naponta hozta el a kutyáját, és fizette ki a vizit
díját.
Természetesen én csak a minimális összeget kértem el, a pénz
nagy része más dolgokra ment el - friss húsra a hentestől, tejre és
kekszre.
- Ma nagyon jól néz ki Herceg - mondtam az egyik viziten. - Látom,
új nyakörvet és pórázt vettél neki.
A fiú félénken bólintott, aztán feltekintett rám sötét, kérlelő
szemével:
- Javult valamennyit?
- Nos, nagyjából ugyanúgy van, Wes. Így szokott lenni. Sokáig nem
történik semmi.
- És mikor... mikor fog kiderülni?
Egy pillanatig gondolkoztam. Talán nem fog annyit
aggodalmaskodni, ha megérti a helyzetet.
- A következőképpen áll a dolog. Herceg akkor lesz jobban, ha el
tudja kerülni a szopornyica idegrendszeri szövődményeit.
- Azok mik?
- Görcsök, bénulás és egy vitustáncnak nevezett dolog, amitől
rángatóznak az izmok.
- És ha megkapja őket?
- Akkor rosszak a kilátások. De nem minden kutyánál jelentkeznek. -
Megpróbáltam bátorítóan mosolyogni. - És van valami, ami Herceg
javára szól: az, hogy nem fajtiszta. A keverék kutyákban több az
életerő, ami segít nekik leküzdeni a betegségeket. Végül is jól
eszik és meglehetősen eleven, nem igaz?
- De, elég virgonc.
- Hát, akkor folytassuk. Beadok neki egy újabb injekciót.
Három nap múlva megjelent a gyerek, és látszott az arcán, hogy
fontos hírei vannak.
- Herceg sokkal jobban van. Már száraz a szeme és az orra, és
annyit eszik, mint egy disznó. - Lihegett izgalmában.
Feltettem a kutyát az asztalra. Semmi kétség, rengeteget javult,
és magam is kivettem a részem az örvendezésből.
- Ez nagyszerű, Wes - mondtam, de a fejemben megszólalt a
vészcsengő. Ha jelentkeznek az idegrendszeri tünetek, pontosan ezt
az időt választják - amikor a kutya látszólag gyógyulóban van.
Optimizmust kényszerítettem magamra.
- Nos, akkor nem is kell többet visszajönnöd, de nagyon figyelj oda
rá, és ha bármi szokatlant tapasztalsz, azonnal hozd be.
A rongyos kis figura odavolt az örömtől. Szinte táncolva ment végig
az átjárón a kedvencével, én pedig hőn óhajtottam, hogy ne
találkozzam velük soha többé.
Ez péntek este volt, és hétfőre már ki is ment az eset a
fejemből, miután besoroltam a jól végződött kezelések közé. Akkor
jelent meg a fiú a pórázon vezetett Herceggel.
Az asztalnál ültem, és az adatokat vezettem be a vizitnaplóba.
- Mi van, Wes?
- Bedilizett.
Nem vesztegettem az időt azzal, hogy átmenjek a rendelőbe,
kipattantam az asztal mögül, és lekuporodva a földre szemügyre
vettem a kutyát. Először nem láttam semmit, aztán egyszer csak
észrevettem, hogy enyhén megrándul a feje. Rátettem a kezem a
fejtetőre, és vártam. A tünet ismét jelentkezett: a halántékizom
enyhe, de rendszeres rángása, amitől rettegtem.
- Attól félek, hogy megkapta, Wes - mondtam.
- De mi az?
- Az egyik tünet, amiről beszéltem neked. Ez az, amit vitustáncnak
hívnak. Reméltem, hogy megússzuk.
A fiú hirtelen kicsinek és elveszettnek látszott, ahogy ott állt
némán, az új bőrpórázt huzigálva az ujjaival. Akkora erőfeszítésébe
került megszólalnia, hogy le kellett hozzá csuknia a szemét.
- Meg fog... halni?
- Vannak kutyák, akik túlesnek rajta, Wes. - Képtelen voltam
megmondani neki, hogy én csak egyetlen ilyen esettel találkoztam. -
Tudok adni néhány tablettát, ami segíthet. Mindjárt hozom.
Átadtam neki pár szem arzéntablettát, amely az egyetlen
lehetséges gyógyszer volt akkoriban. Azt sem tudtam, hogy használ-e
egyáltalán, de nem tehettem semmi mást.
Herceg betegsége a tankönyvek leírásait utánozta a következő két
hét során. Sorra kifejlődött minden tünet, amelytől tartottam. A
rángatózás a fejéről átterjedt a végtagjaira, aztán járás közben
imbolyogni kezdett a hátsó fele.
Fiatal gazdája rendszeresen behozta, én pedig végigmentem a
műveleteken, egyszersmind megpróbáltam eloszlatni a hiú
reményt.
A fiú makacsul kitartott, továbbra is kihordta az újságot és
végezte a többi munkát, és ragaszkodott ahhoz, hogy fizessen,
holott én nem kértem tőle pénzt. Azután egyedül jelent meg egy
délután.
- Nem tudtam elhozni Herceget - motyogta. - Nem tud járni. Kijönne
megnézni?
Beszálltunk a kocsiba. Vasárnap délután volt, üresek voltak az
utcák. A fiú bevezetett egy köves udvarra, és kinyitotta az egyik
ott álló ház ajtaját.
Amint beléptünk, szinte megtántorodtam a bűztől. A vidéki
állatorvosok nem könnyen lesznek rosszul, de most éreztem, hogy
forog a gyomrom. Mrs. Bink nagyon kövér volt, a piszkos ruha
körülfolyta formátlan testét, amint cigarettával a szájában az
asztalnál terpeszkedett. Egy képeslapot nézegetett, amely kis
tisztáson feküdt előtte a mosatlan edények tornyai között; futó
pillantást vetett ránk, és amikor odabiccentett, fejében
megrezzentek a hajcsavarók.
Az ablak alatti díványon elterülve, nyitott szájjal aludt a
férje, sörgőzt hortyogva a levegőbe. A mosogatót, amely szintén
zsíros edényekkel volt tele, undorító zöld nyák lepte be. Ruhák,
újságok és más azonosíthatatlan szemét borította a padlót és minden
talpalatnyi helyet, ráadásul teljes hangerővel bömbölt a rádió.
Az egyetlen tiszta és új tárgy a kutya kosara volt a
sarokban.
Odamentem, és a kis állat fölé hajoltam. Herceg tehetetlenül
nyúlt el a kosárban, csontsovány teste csillapíthatatlanul
rángatózott. Besüppedt szeme ismét gennyes volt, apatikusan meredt
maga elé.
- Wes - mondtam -, engedd meg, hogy elaltassam.
Nem válaszolt, és én hiába kezdtem el a magyarázatot, az üvöltő
rádió elnyomta a hangomat. Az anyjára néztem.
- Lehalkíthatnám a rádiót? - kérdeztem.
Megrántotta a fejét, mire a gyerek odament, és elforgatta a
gombot. A beálló csöndben ismét a fiúhoz fordultam.
- Hidd el, nincs más megoldás. Nem hagyhatod, hogy ilyen
szenvedések között múljon ki.
Nem nézett rám: A kutyára szegezte kétségbeesett tekintetét. Aztán
felemelte a kezét, és suttogva mondta:
- Rendben.
Kisiettem a kocsihoz a Nembutalért.
- Ígérem, hogy nem fog fájdalmat érezni - mondtam, miközben
megtöltöttem a fecskendőt. És a kis állat valóban csak sóhajtott
egyet, majd mozdulatlanná merevedett, ahogy megszűnt benne a
végzetes rángás.
Zsebembe tettem a fecskendőt.
- Akarod, hogy elvigyem, Wes?
Értetlenül nézett rám, de az anyja közbeszólt:
- Ja, vigye csak el innét! Nekem az első perctől nem tetszett, hogy
behurcolta ide azt a dögöt. - És folytatta az olvasást.
Gyorsan fölemeltem a kis testet, és kimentem. Wes utánam jött,
és nézte, ahogy kinyitom a csomagtartót, és gyöngéden a fekete
munkaköpenyemre fektetem a Herceget.
Lecsuktam a tetőt, és láttam, hogy Wes az öklével a szemét
dörgöli, miközben rázkódik a teste. A vállára tettem a kezem, ő
pedig zokogva hozzám dőlt egy pillanatra, s nekem az jutott
eszembe, vajon sírhatott-e így valaha, mint más kisfiúk, akik
számíthatnak arra, hogy van, aki megvigasztalja őket?
De kisvártatva erőt vett magán, és elmaszatolta a könnyeket
piszkos arcán.
- Visszamész a házba, Wes? - kérdeztem.
Kacsintott, és már ismét a régi kemény arckifejezéssel nézett
rám.
- Nem én! - mondta, és sarkon fordult. Nem nézett vissza, miközben
én figyeltem, ahogy átvág az úton, felmászik a falon, és elindul a
réten át a folyó felé.
Azóta is úgy él bennem, hogy Wes a régi életébe sétált akkor
vissza. Attól fogva nem vállalt több alkalmi munkát, nem voltak
többé hasznos időtöltései. Engem nem zaklatott tovább a
csínytevéseivel, viszont egyre súlyosabb dolgokat művelt. Pajtákat
gyújtott föl, bíróság elé került lopásért, és tizenhárom évesen már
autókat fosztogatott.
Végül javítóintézetbe került, és eltűnt a környékről. Senki sem
tudta mi lett vele, és az emberek elfeledkeztek róla. Csak egy
valaki emlékezett rá, a körzeti rendőr.
- Az a Wesley Binks - mondta nekem egyszer tűnődve -, nem
találkoztam még nála rosszabbal. Tudja, nem hinném, hogy valaha is
létezett volna olyan valaki, bármilyen élőlény, akivel egy
fikarcnyit is törődött volna.
- Tudom, mire gondol, őrmester - válaszoltam. - De nincsen egészen
igaza. Volt egy olyan élőlény...
Gyereksorsok...
(Film:
Kóristák)
Kóristák:
részlet
The
Doors: Changeling
* * *
Tovább »
Címkék: cél, értelem, felnőtt, gyerek, james herriot, kallódás, ok, szeretet
J. G. BALLARD - A Nap birodalma
28 / A szökés
– Már megint vége a háborúnak, Mr. Maxted?
Ameddig a konyhaajtóban várakozó Jim ellátott, foglyok lökték félre
mindenütt a kordákat, és kiabáltak, mutogattak a kapu felé. A
légiriadót lefújó sziréna úgy vijjogott, mint egy rémült madár,
amelyik az amerikai bombák elől próbál elrejtőzni. A foglyok egymás
vállát átölelve nézték a japán katonák kivonulását az őrházból.
Mind a harminc embernél puska volt, rajta feltűzött szurony,
vállukon vászonzsák, amiben a személyes holmijukat vitték.
A szalmagyékények és kendo páncélok mellett két baseballütő, egy
fűzőjénél fogva összekötött, kétoldalt lelógó amerikai tornacipő
meg egy hordozható lemezjátszó is akadt, amit a foglyoktól kaptak
cigarettáért, ennivalóért és más táborokban sínylődő rokonaikról
szóló hírekért cserébe.
– A kis barátaid, úgy látszik, távoznak, Jim. – Mr. Maxted mocskos
ujjaival végigzongorázta kiálló bordáit, és szakadt bőrcafatkák
után tapogatódzott. Az augusztusi napfényben hunyorogva nézte a
kezébe akadó darabkákat, mintha az bántaná, hogy teste egyes
részeit rendetlenül szétdobálja a táborban. – Tartom a sorban a
helyed, ha integetni akarsz Kimura közlegénynek.
– Tudja a címem, Mr. Maxted. Nem szeretek búcsúzkodni. Délutánra
valószínűleg úgyis visszajönnek, amint kiderül, hogy nincs hova
menniük.
Jim, aki nem szívesen mondott le a sor elején elfoglalt előnyös
helyéről, hiszen Mr. Maxteddel már hajnal óta sorba álltak,
kelletlenül felmászott az ételszállító kordéra. Az előtte álló
férfiak feje fölött figyelte a kapun libasorban kivonuló japánokat.
A táborból kiérve felsorakoztak az út szélén, háttal egy kiégett
japán repülőgéproncsnak, amely vagy száz méterre egy rizsföldön
hevert. A kétmotoros gépet felszállás közben lőtték le két nappal
korábban a lunghuai repülőtér felett. Az elhagyott vidéken hirtelen
feltűnő Lightning vadászgépek géppuskái szakították darabokra.
A kis vastalicskán egyensúlyozva Jim észrevette Kimura közlegényt,
aki idegesen pillantott kelet felé, ahonnan a félelmetes amerikai
gépek érkeztek, szinte egyenesen a felkelő nap korongjából. A meleg
augusztusi napfényben Kimura bőre fénytelen hideg viasznak
látszott. Megnyalta az ujjait, és a nyállal ledörgölte az arcát.
Félt kilépni a tábor biztonságos világából. Az út füves szegélyén,
Kimura lábánál kínai parasztok ültek. Tágra nyílt szemmel nézték az
őrizetlenül hagyott kaput, amely oly sok hónapon át zárva maradt
előttük. Jim biztos volt benne, hogy ezeknek az éhező kínaiaknak a
felfogóképességét meghaladja a kitárt kapu jelentősége.
Jim tekintete is a két kapuszárny közt támadt ürességre
szegeződött. Neki is nehezére esett megérteni, hogy hamarosan a
szabadság várja odakint. Az őrtoronyban álló katona is lemászott az
őrház tetejére, könnyű gépfegyverét a vállán átvetett hevederbe
dugta. Nagata őrmester kilépett az őrházból, és csatlakozott a
tábor előtt várakozó embereihez. A táborparancsnok már előző héten
megszökött a táborból, azóta Nagata őrmester látta el a rangidős
tiszt feladatait.
– Mr. Maxted, Nagata őrmester is elmegy – a háborúnak most már
vége!
– Már megint, Jim? Azt hiszem, még egy véget már nem élünk túl…
Amióta már vagy egy hete a legkülönfélébb rémhírek keringtek a
táborban a háború befejezéséről, Mr. Maxted egyre
kibírhatatlanabbnak találta Jim folytonos elragadtatását. Miközben
a megbízatásait intézte, Jim futtában odakiabált a mellette
elhaladóknak, a távolabb ülőknek pedig integetett; ha amerikai
gépek repültek odafent, izgatottan ugrált a sírok között, mert
ezzel is a jövő ijesztő kilátásairól próbált megfeledkezni. Ransome
doktornak kétszer is meg kellett pofoznia.
De most, hogy a háború tényleg befejeződött, meglepően nyugodt
maradt. Csakhamar láthatja a szüleit, visszamehet az Amherst
Avenue-i házukba, a szolgák, Packardok és fényes parketta
elsüllyedt világába. Jim helyénvalónak tartotta volna, ha a foglyok
örömükben a magasba hajigálják fapapucsaikat, elfoglalják a
szirénát, és vad vijjogással fogadják a felmentő amerikai gépeket.
De mind olyanok voltak, mint Mr. Maxted: némán bámultak a távozó
japánok után, arcuk komor volt, tekintetükben gyanakvás bujkált. A
rongyos sortokban csaknem meztelen férfiak, és a kifakult vagy
agyonfoltozott nyári ruháikban álldogáló nők szemében nem
csillogott a visszakapott szabadság öröme. A tábor nyitott kapuján
beömlő fényben a bőrük még sötétebbnek, testük még soványabbnak
tetszett. Úgy álltak ott, mint akiket valami nagy közös bűn terhe
nyomaszt.
A rémhírek és a felfordulás megtörte a lelkierejüket. Júliusban az
amerikaiak már szünet nélkül bombázták a repülőteret. Az okinavai
támaszpontról szűnni nem akaró hullámokban pusztították végig a
Sanghaj környéki repülőtereket, megtizedelték a Jangce torkolatánál
összevont japán erőket. Jim a félig ledőlt aula erkélyéről
végignézhette, mintha csak a Kína filmszínházban egy háborús
filmeposzt élvezne, a hatalmas japán hadigépezet felmorzsolását. A
Francia Koncesszió magas házai füstoszlopokba burkolództak, amelyek
az utcán százszámra égő teherautókból és lőszerszállító kocsikból
kanyarogtak az égre. A japán menetoszlopok – a Mustangoktól tartva
– jobbára csak alkonyat után indultak útnak, és motorjaik zúgásától
senki sem tudott éjszakánként aludni. Nagata és a többi őr éjszaka
őrjárat helyett aludt, mert attól tartottak, hogy a menetoszlopokat
kísérő katonai rendőrök tévedésből lelövik őket a sötétben.
Július végére a japánok szinte minden ellenállást beszüntettek az
amerikai bombatámadásokkal szemben. A repülőteret szorongató
gépeket már csak egy légvédelmi ágyú tüze fogadta a lunghuai pagoda
legfelső erkélyén, a kifutó körüli tüzérségi ütegeket régen
visszavonták a sanghaji dokkok védelmére. A háború végóráit Jim az
aulában töltötte, várta az ezüstszárnyú Superfortresseket, ezeket a
csodálatos óriásmadarakat, amelyeket lázas képzeletével táplált. A
föld felett könnyedén elsuhanó, versenyautókhoz hasonlóan gyors
Mustangokkal és Lightningokkal szemben a B-29-esek váratlanul
jelentek meg a feje fölött az égen, mintha ki nem mondott hívó
szavának engedelmeskednének. Dübörgésük láthatatlan falként gördült
előttük a nantaói dokktól egészen Lunghuáig. Egy japán
csapatszállító hajót újabb és újabb bombák lyuggattak az
iszapzátonynál, míg a hídján már átsütött a nap.
De a lunghuai felszállópálya a körös-körül dúló pusztítás közepette
is sértetlen maradt. A japán műszakiak hősies erőfeszítéssel,
rendületlenül betömték a bombatölcséreket a légitámadások után,
mintha egy egész felmentő repülőrajt várnának hazulról. Jim semmit
sem talált olyan izgalmasnak, mint a fehéren izzó, nap hevében
perzselődő betoncsíkot, melyet halott kínaiak meszes csontjaival
kötöttek meg, és ahova az ő csontjai is kerültek volna, ha annak
idején meghal. Türelmetlenül várta a japánok utolsó
hadmozdulatát.
Ingatag hűségük, a japánok veresége esetén a jövőtől való rettegés
megviselte a foglyokat. A barakkok előtt guggoló legyöngült emberek
gyakran megél jenezték, ha egy sérült B-29-es elszakadt a
kötelékétől. Ransome doktornak igaza volt, amikor előre megjósolta,
hogy az ennivaló sem tart már sokáig. Sanghajból már csak egyszer
egy héten jött teherautó, és rothadt burgonyát, patkányürülékkel és
zsizsikkel kevert állati szemestakarmányt hozott. Az ételosztásnál
sorban álló foglyok sokszor ölre mentek az egyre zsugorodó
adagokért. E tömbbeli angolok, akiket idegesített a konyhaajtó
előtt kitartóan álldogáló Jim, félrelökték, és felborították a
taligáját. Ettől kezdve Jim mindig magával vitte Mr. Maxtedet is;
addig nyúzta az építészt, amíg az nagy keservesen le nem mászott a
priccséről.
Július utolsó hetében ketten figyelték a Sanghaj felől kígyózó
utat, és magukban azért fohászkodtak, hogy egy alacsonyan szálló
Mustang szét ne lője az élelemszállító teherautót. Az egyre
gyötrőbb éhség napjaiban Jim felfedezte, hogy a G tömb titokban
burgonyakészletet halmozott fel, kihagyva belőle őt és Mr.
Maxtedet, akik helyettük szállították a fejadagokat.
Jim üres tányérral ült a priccsén, és nézte Vincentéket, akik egy
avas krumplin osztoztak. Ráérősen majszolták a krumplit sárga
fogaikkal, míg végül Mrs. Vincent nem bírta tovább, és egy darabka
héjat adott Jimnek. Vajon attól félt, hogy Jim nekimegy a férjének?
Jimnek szerencsére Ransome doktor szerény rejtett tartalékából is
jutott, amelyet az orvos a be nem jelentett halottak és haldoklók
adagjából tett félre.
De augusztus elsejére ezek a titkos tartalékok is elfogytak. Jim és
Mr. Maxted, a taligát maguk után vonszolva, fáradhatatlanul járták
a tábort, mint akik abban reménykednek, hogy egy zsák rizs vagy
búza pattan ki a földből a lábuk előtt a víztorony tövében vagy a
temető sírdombjai közül. Egyszer Mr. Maxted elkapta Jim
pillantását, aki Mrs. Hug, a holland asszony föld alól kiálló
csuklójára meredt; a csontok úgy fehérlettek, mint a lunghuai
kifutópálya betonja.
Jim úgy érezte, mintha a tábor valami különös vákuumban lebegne. Az
idő megszűnt, a foglyok többsége továbbra is megingathatatlanul
hitt a háború befejezésében. Augusztus másodikán, azután, hogy
híresztelések kaptak lábra az oroszok hadba lépéséről Japán ellen,
Nagata őrmester és a katonái is visszahúzódtak az őrházba, és többé
nem őrizték a tábort, magukra hagyták a foglyaikat. Az angolok kis
csoportokban átkeltek a kerítésen, és a közeli rizsföldeken
kódorogtak. Szülők kapaszkodtak fel gyermekeikkel kézen fogva a
sírdombokra, és onnan mutogatták gyermekeiknek az őrtornyot és a
barakkokat, mintha most látnák először a tábort. Mr. Tulloch, a
sanghaji Packard-ügynökség autószerelőinek főnöke egy csoport élén
elindult Sanghajba gyalog. Az őrház körül többen is összegyűltek,
és az ablakokból figyelő japánokat csúfolták.
A rend felbomlásával Jim lába alól is kicsúszott a talaj. Nehezen
nyugodott bele, hogy vége a háborúnak. Átmászott a kerítésen, és
néhány percet töltött a fácáncsapdáknál, aztán visszament a
táborba, és egyedül üldögélt az aula erkélyén. Végül összeszedte
minden erejét, és elindult Basie-t megkeresni. De az amerikai
tengerészek már nem fogadtak hölgyvendégeket, és eltorlaszolták a
hálóterem ajtaját. Basie az ablakból kiáltott ki Jimnek, hogy ne
hagyja el a tábort.
A háború vége azután valóban röpke álomnak bizonyult.
Alkonyatkor egy gépesített japán hadoszlop haladt el a tábor előtt,
útban Hangcsou felé. Katonai rendőrök hozták vissza azt a hat
angolt, aki gyalog nekivágott a Sanghajba vezető útnak. Kegyetlenül
összeverték őket, és három órát feküdtek eszméletlenül az őrház
lépcsőjén, mielőtt Nagata őrmester visszaengedte volna őket a
helyükre. Elmondták, hogy milyen zűrzavar uralkodik a tábor és
Sanghaj közötti vidéken, a kétségbeesett parasztokat tízezerszámra
hajtják maguk előtt a visszavonuló japánok, banditák és a
bábhadseregek katonái ölnek-fosztogatnak mindenfelé.
A leselkedő veszélyek ellenére Basie, Cohen és Demarest már másnap
megszökött a lunghuai táborból.
Az üres őrház körül gyülekeztek a foglyok, fapapucsuk alatt
recsegett a salak, félmeztelen testek szorultak egymásnak. Jim
erősen markolta a vastaliga fogantyúját; az elsők között akart
lenni, ha megjön az élelmiszerszállító teherautó. A körülötte állók
már elengedték a kocsijaikat, és éppen az őrház elfoglalására
készültek, de Jimnek csak az járt a fejében, hogy mikor ehet végre.
Előző nap délutánja óta egy falat sem volt a szájában.
A kapunál angol és belga asszonyok álltak, és a kerítésen túl, az
út szélén felsorakozott japán katonákat szidták, akik a puskáik és
felszerelésük súlya alatt meggörnyedve, nyugtalanul toporogtak.
Kimura közlegény az augusztusi napsütésben a kietlen rizsföldeken
legeltette a szemét, és úgy látszott, mintha szívesebben lenne a
biztonságos táboron belül, mint kívül.
A katonák szakadt csizmái körül köpések csillogtak a porban. A
kerítésnél álló asszonyok, az évek alatt felgyülemlett haragjuknak
szabad folyást engedve, eszelősen köpködték és ócsárolták a
katonákat. Egy belga asszony japánul kiabált, szaggatni kezdte a
ruhaujját, és a rongyokat sikoltozva hajigálta a katonák lába
elé.
Jim a világért sem eresztette volna el a kocsi fogantyúját, még
el is rántotta, amikor a fáradt Mr. Maxted megpróbált lerogyni a
fanyélre. Jimet hidegen hagyták a köpködő nők és felajzott férjeik.
Hol lehet Basie? Miért szökött meg? A háború befejezéséről szóló
híresztelések ellenére Jimet megdöbbentette Basie távozása, nem
értette, hogy lehetett képes elindulni erre az életveszélyes útra.
A hajópincér óvatos ember volt, sosem kockáztatott feleslegesen, és
csekélyke biztonságát nem adta fel soha. Jim csak egyre tudott
gondolni: a titkos rádióban olyan figyelmeztetést hallhatott, ami
után csapot-papot és többévi verítékes munkával összegyűjtött
vagyonát – a teniszütőket, cipőket és a temérdek óvszert –
hátrahagyva elszökött.
Jim nem felejtette el Basie figyelmeztetését, hogy a Sanghaj
körüli táborokból a foglyokat az ország belsejébe szállítják. Vajon
így akarta-e Jim értésére adni, hogy tűnjön el, mielőtt a japánok
őrült gyilkosokká válnak, mint 1937-ben Nankingban? Az utolsó
összecsapás előtt a japánok végezni szoktak foglyaikkal. De Basie
tévedett; és most e tévedés következtében valahol egy árokban
fekszik meggyilkolva.
A Sanghaj felé vezető úton vakító fényszórók tűntek fel. Az
asszonyok letörölték az állukat, és hátrébb léptek a kerítéstől.
Mellükön köpésekből font gyöngysor csillant. Egy japán törzskari
kocsi közeledett az úton, mögötte egy egész konvoj; katonai
teherautók, mindegyiken fegyveres katonák ültek. Az egyik már le is
fékezett, és egy szakasz katona ugrált le az útra, feltűzött
szuronyukat előreszegezve a tábor nyugati szélén átfutottak a
kiszáradt rizsföldön, és elhelyezkedtek a kerítéssel szemben.
Az elnémult tömeg figyelme azonnal rájuk irányult. A tábori
csendőrök egy másik szakasza átgázolt a tábort a repülőtértől
elválasztó csatornán. Kelet felől a Vangpu folyó öblökkel és
öntözőcsatornákkal megszakított tekervényes csíkja zárta le a
tábort.
A gépkocsioszlop odaért a táborhoz. A porlepte nyáltócsák tompán
verték vissza a fényt. Katonák ugráltak le, szuronyok villantak.
Jim a vadonatúj egyenruhákról és fegyverekről megállapította, hogy
a japán csendőrség egy elit tábori alakulata érkezett. Gyorsan
benyomultak a kapun, és körbevették az őrházat.
A foglyok hátráltak, és mint fejvesztetten menekülő birkák,
átgázoltak egymáson, Jimet a tolongásban valaki leverte a
taligáról, majd egy japán tizedes, egy alacsony, de testes férfi,
akinek úgy verte a pisztolytáskába dugott mauser az oldalát, mint
egy gumibot, megragadta a kiskocsi nyelét, és a kapu felé
lódította. Jim utána akart rohanni és kitépni a japán kezéből, de
Mr. Maxted visszatartotta:
– Jim… az isten szerelmére, hagyd békén!
– De ez a G tömb kocsija! Megölnek minket, Mr. Maxted?
– Gyere, Jim… keressük meg Ransome doktort!
– Küldenek nekünk ennivalót? – Jim lesöpörte magáról Mr. Maxted
kezét, idegesítette az önmaga árnyékává zsugorodott férfi.
– Később, Jim, később talán meghozzák.
– Azt hiszem, nem küldenek semmit. – A foglyokat a gyakorlótérről
visszaszorító japán katonák sorfala mögött Jim a kerítés mellett
cirkáló őröket nézte. A japánok megjelenésével helyreállt az
önbizalma. A halál kilátása izgalommal töltötte el: az utóbbi hetek
kétségei után örömmel fogadott bármilyen határozott befejezést.
Életük utolsó pillanatában – az éneklő riksakulihoz hasonlóan –
végre valóban tisztába jöhetnek önmagukkal. Akármi is jön majd
ezután, túl fogja élni. Mrs. Philipsszel és Mrs. Gilmourral
folytatott beszélgetése jutott eszébe, hogy melyik az a pillanat,
amikor a haldokló testéből eltávozik a lélek. Az ő lelke már
elhagyta a testét, nincs szüksége vékonyka csontjaira és fájó,
gyulladt sebeire. Halott, Mr. Maxteddel és Ransome doktorral
együtt. Lunghuában csak halottak vannak. Képtelenség, hogy a
többiek ezt nem értik.
A gyakorlótéren toporgó emberek mögött, a füvön álltak. Jim,
megkönnyebbülésében, hogy végre megértette a háború mibenlétét,
kuncogni kezdett.
– Nem kell, hogy megöljenek minket, Mr. Maxted…
– Hát persze hogy nem, Jim.
– Mr. Maxted, azért nem kell, hogy megöljenek minket, mert…
– Jim! – Mr. Maxted nyakon legyintette, aztán beesett melléhez
ölelte a fiú fejét. – Ne feledkezz meg arról, hogy angol vagy!
Jimnek nagy önuralmába került, hogy komolyságot erőltessen a
vonásaira. Legyűrte háborgó nyugtalanságát, és kibújt Mr. Maxted
karjából. A helyzet komikuma már nem mulattatta, de az önmagától
való idegenség és lényeglátás megmaradt. Mr. Maxted szájából olajos
nyál csörgött a földre, meztelen lábfeje közé. Jim átölelte az
építész csontos csípőjét. Aggódott érte, sajnálta, nem tudta
elfelejteni a sanghaji éjszakai mulatókba tett kiruccanásaikat a
Studebakeren, ugyanakkor mély szomorúsággal töltötte el az építész
teljes leépülése, amelyből már csak annyi bátorításra futotta, hogy
Jimet az angolságára emlékeztette.
Az őrházba beköltözött a tábori csendőrök parancsnoka. Az épület
előtt a négy tömbvezető egy japán őrmesterrel beszélgetett. Ransome
doktor állt mellettük, arca hamuszürke volt, válla meggörnyedt,
vászoninge lötyögött rajta, szalmakalapját a kezében fogta. Mrs.
Pearce lépett be az őrházba, lesimította a haját, eligazgatta
vonásait, és pattogó japán utasításokat adott egy katonának.
A tömegben a japánokhoz legközelebb álló foglyok megfordultak és
szétszaladtak, odakiabálva a többieknek:
– Egy bőrönddel! Egy óra múlva itt kell gyülekezni!
– Nantaóba megyünk!
– Mindenki kifelé! A kapunál sorakozó!
– Nantaóban kapunk enni!
– Egy bőrönddel!
A G tömb lépcsőjén már ott álltak útra készen a misszionáriusok,
mintha megérezték volna a tábor kiürítését. Jim, amint meglátta
őket, megnyugodott. A tábor nem szűnik meg, csak elköltözik.
– Gyerünk, Mr. Maxted – visszamegyünk Sanghajba!
Felsegítette a legyengült férfit, és átkormányozta az ide-oda
futkosó emberek között. Mire Jim a szobájába ért, Mrs. Vincent már
be is csomagolt. Kisfia még aludt, az asszony az ablaknál állt, és
nézte a gyakorlótérről hazatartó férjét. Jim az arckifejezésén
látta, hogy a táborban eltöltött évekről már meg is
feledkezett.
– Elmegyünk, Mrs. Vincent. Nantaóba.
– Akkor csomagolj. – Az asszony arra várt, hogy Jim kimenjen, és
még néhány pillanatra egyedül maradjon.
– Rendben van. Én jártam már Nantaóban, Mrs. Vincent.
– Én is. El sem tudom képzelni, hogy a japánok miért indítanak
útnak minket.
– Ott őrzik az ennivalónkat egy raktárban. – Jim már azt forgatta a
fejében, hogy cipeli Mrs. Vincent bőröndjét. Új szövetségesekre
lesz szüksége. Mrs. Vincent vékony, de széles csípőjű teste biztos
jobban bírja majd az utat, mint Mr. Maxted. Ransome doktornak meg
ott lesznek a betegei, azokkal kell törődnie, mert sokuk úgysem jut
el majd messzire.
Jim már napok óta kerülte Ransome doktort, mert belátta, hogy
most túl fáradt ahhoz, hogy a sírásásban segítsen.
– Nemsokára találkozom újra a szüleimmel, Mrs. Vincent.
– Ennek örülök. – Aztán halvány gúnnyal még megtoldotta: –
Gondolod, hogy megjutalmaznak?
Jim zavartan lehajtotta a fejét. Betegsége alatt
megfontolatlanul – egy jutalom ígéretével kecsegtette Mrs.
Vincentet, így akarta megvesztegetni, hogy segítsen rajta. Vajon
miért hozta fel most, amikor tudnia kell, hogy attól a jutalomtól
már akkor elesett, amikor az ujját sem mozdította érte. Jim
habozott, hogy menjen-e vagy maradjon. Három éve élt egy szobában
Mrs. Vincenttel, és még most is rokonszenvet érzett iránta. Mrs.
Vincent azon kevesek közé tartozott Lunghuában, akikben még maradt
némi humorérzék. Jim méltó választ akart adni az asszony
kérdésére:
– Jutalmat? Mrs. Vincent, ne feledkezzen meg róla, hogy angol!
The Clash: Should I stay or should I go?
* * *
Tovább »
Címkék: élet, fogoly, háború, j g ballard, kiszolgáltatott, nyers, tábor, védelem
James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén
61. fejezet
A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas,
de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy
másképpen egészséges kutyát.
A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon
óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier
duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény
kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve
igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve
állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította
a fejét, kínjában élesen felvonított.
Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam
a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem
törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult
a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba,
fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a
tulajdonosnak.
- Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr.
Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy
addigra sokkal jobban lesz.
Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást
olvasta.
- Hadd látom - kaffantotta. - Mert persze nekem kell majd
csinálnom.
Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek
teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta
férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni
kezdett:
- Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj
neki! - Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a
szobából, azt mondta:
- Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a
folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.
Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva
kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és
„Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában
sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes
hangerővel.
Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab,
pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a
tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a
szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény
milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos,
furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a
kutyájáért.
Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére,
fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből
túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája
érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.
Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett
gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a
kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima
pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.
Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s
térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener
elkapta a karomat.
- Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta
aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú
végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal,
mielőtt elmenne.
Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem
már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem,
Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos,
hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor
megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és
kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.
- Istenem! Istenem! - tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen
felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára
ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors,
űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva
elvigyorodott.
- Üljön le, Mr. Herriot - mondta. - Biztos megengedhet magának pár
perc pihenőt.
Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a
kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A
képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres
festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát
jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy
végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns
korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek,
amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.
A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de
mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak,
feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és
prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár
autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.
- Bemegyünk Brawtonba - mondta. - Nem tudom, mikor érünk haza.
A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé
felhúzódott.
Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó
felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán
merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó
kipufogógáz felhőjét.
Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a
poharamat, és felálltam.
- Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.
Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos
mosoly.
- Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha
máris jobban volna.
A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és
magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem
elől.
A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a
Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett:
folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők
mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és
felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás
csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták
helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések
mérföldjeinek.
A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak
ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet
idézték.
Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a
kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a
megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol
az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is,
sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt
ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport
megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a
hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad
időjárásától.
Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és
megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton;
egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán
itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta
a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.
Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett
kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a
ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt
szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat - örökkévaló volt.
- Szóval a disznó, Tim? - kérdeztem, s a farmer komolyan
bólintott.
- Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak
feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a
vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának,
akkor nagy baj van. - Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely
körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna
metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba.
Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman
tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam,
tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is
jelent.
A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették
sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak,
vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s
maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a
szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik
étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt - a
sülő szalonnáé.
Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire
csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és
kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül
kövér.
Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt
csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és
odasúgta:
- Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. - Benéztünk az
ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy
hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében
csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést,
csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.
Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még
hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy
betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna.
Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és
biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer
elgyötörten nézett rám.
- Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.
Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt,
füttyentettem:
- Negyvenkettő. Ez aztán láz.
Tim elsápadt.
- A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.
Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre
mosolyogtam.
- Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza
végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén
- azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz
kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.
- És tud rajta segíteni?
- Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és
szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra
abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...
- Hát ez mindenképpen jó hír - mondta Tim, és mosoly öntötte el az
arcát. - Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a
mindenit.
Nevettem.
- Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben
látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az
orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.
- No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a
kezit.
A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a
hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá.
A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón - helyenként vagy húsz
centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett
felfedezni benne egy-egy húscsíkot.
Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem,
aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy
pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már
sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e
kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már
meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember
leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt
ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta
el a fejést, az apja temetése miatt.
Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb
Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a
falnak támasztott kerékpár gumiját.
- Megy valahová? - kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve
hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc
éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes
csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a
napból, a lápvidék tágas ürességéből.
- Menek a faluba. - Lopva a konyhába pillantott. - Veszek egy üveg
sört apának.
- A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer,
és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az
egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?
- Igen, azért az egyért - suttogta, és csendes odaadással kezébe
számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. - Apa egész éccaka fönn
vót - várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart
sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. - Cinkosan rám
pillantott. - Meglepetés lesz neki.
Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben,
elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy
pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet
a szabdalt arcban.
Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást
vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult,
felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a
dűlőúton.
Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és
imbolygott a köveken.
Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam
szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti
csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az
elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a
könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim
Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a
mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a
kegyetlen dombtetőn.
De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében
tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton
szemében csillogó gyengédségre.
Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni,
ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit
a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam,
váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha
választanom kell, a sört választom.
* * *
Tovább »
Címkék: állat, apa, család, ember, feleség, gyerek, hozzáállás, james herriot, közöny, szeretet
Carlos Castaneda - Az álmodás művészete
Don Juan azt mondta, hogy nem fog hosszan belemenni a
részletekbe és bonyolítani a történetet. Csak azt fogja elmesélni,
hogyan vesztek el abban a világban.
Azt állította, hogy Rosendo nagual ott tévedett, hogy
feltételezése szerint a szervetlen lények egyáltalán nem
érdeklődnek a nők iránt.
Következtetése helyes volt és a varázslók azon tudásán alapult,
hogy az univerzum határozottan női jellegű, és a férfi jelleg, mint
a női jelleg oldalhajtása, eléggé ritka, így nagyon keresett.
Don Juan kis kitérőt tett és megjegyezte, hogy talán a férfi jelleg
ritkasága okozza a férfiak alaptalan dominanciáját
bolygónkon.
Ahogy a hangyák? Ahogy a méhek?
Film: A méhek titkos
élete
Matriarchiverzum és Patriaterra?
Férfinak lenni Yoo!
(MTV Rap)
A férfi az erősebbik nem?
(Nem!)
Szendi
Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése
* * *
Tovább »
Címkék: carlos castaneda, férfi, nő, uralom
Sheila HOCKEN: EMMA MEG ÉN - I. fejezet
EGY GYEREK, AKI MÁS, MINT A TÖBBI
Iskoláskoromig fogalmam sem volt arról, hogy nem látok
rendesen.
Homályos, bizonytalan képek és színek között éltem; mintha mindent
fátyol borított volna.
De azt hittem: mások is így látják a világot.
Látásom fokozatosan romlott, míg húszéves koromhoz közeledve
éppen csak meg tudtam különböztetni a fényt a sötétségtől – de ez
volt minden.
Még álmaimban sem volt az embereknek arcuk. Alakok voltak csupán a
ködben.
Legrégibb emlékeimben – akár ébren voltam, akár aludtam – mindig
ott volt a köd, aztán lassan körém zárult, míg végül
áthatolhatatlanná vált, és még a homályos alakok is eltűntek
benne.
1946-ban születtem Beestonban, Nottinghamben.
Szüleimnek fogyatékos volt a látása, és a nálam három évvel
idősebb bátyámnak, Grahamnek szintén.
A szürke hályogot – amellyel születtem és amely idővel
retinasérülést okoz – apámtól örököltem. Anyám szemével más baj
volt, de sokat egyikük sem látott.
Felidézve ezt a képet: négytagú család, közülük senki sem lát
rendesen, mégis együtt élnek – különös lehetett olyasvalaki
számára, akinek jó a szeme.
Ha én kivétel lettem volna – egyetlen, aki rosszul lát olyan
családban, amelyben mindenki más jól –, majdnem bizonyosan
másképpen alakultak volna a dolgok.
De nálunk vakságról senki sem beszélt, és arról sem, hogy nem lát
rendesen.
Megmásíthatatlan ténynek tekintettük, és senki sem említette.
Talán szüleink valamilyen hallgatólagos összeesküvést szőttek e
körül, és ha így volt, bölcsen tették. Ugyan mire lett volna jó, ha
egy fiúnak és egy kislánynak megmondják, nem olyanok ők, mint a
többi gyerekek.
Így legalább megkíméltek bennünket egy ideig önbizalmunk
megrendülésétől.
Csak visszamenőleg válik világossá számomra, hogy sok minden,
amit mi a napi életben természetesnek tartottunk, más ember
szeméből szokatlannak tűnhetett.
Ha étkezés közben kiöntöttünk egy szószos üveget az abroszra,
amikor a só után nyúltunk, senki még megjegyzést sem tett, olyan
gyakran előfordult.
Azt hiszem, négy- vagy ötéves lehettem, amikor először gondoltam
arra: vajon más gyerek miért nem fut neki a falnak vagy esik le a
lépcsőn olyan gyakran, mint én?
Leesés, összeütközés annyira hozzátartoztak az életemhez, hogy
egészen természetesnek véltem. Talán legkorábbi éveimben kissé
ügyetlennek tartottam magam, de megtaláltam a kellő magyarázatokat
és mentségeket. És nem is zavart igazán.
Akkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy más lehetek, mint a
többi gyerek, mikor láttam barátaimat televíziónézés közben.
Odahaza nálunk sohasem ülhetett le egyszerre az egész család, hogy
a műsort nézze, mert mindegyikünknek nagyon közel kellett hajolni
képernyőhöz, hogy valamit lásson.
Hirtelen rájöttem: más emberek ülhetnek eléggé távol a készüléktől,
mégis látják a képet.
Mostani emlékeim ezekről az évekről éppen olyan ködösek, mint
ahogyan a napvilág maga volt számomra ebben az időben. Azt hiszem,
az egészséges szemű embereknek sok élénk emlékük van
gyermekkorukról, de én képtelen vagyok akár apámra vagy anyámra
visszaemlékezni másképpen, mint hang- vagy érintésemlékek
formájában.
És mint ahogyan nincsenek vizuális emlékképeim szüleimről –
legalábbis olyanok, amelyek jelentősek lennének –, éppen annyira
nincs vizuális impresszióm arról a házról sem, amelyben abban a
kisvárosban éltünk, Mansfield közelében, amelyet
Sutton-in-Ashfieldnek neveztek.
Röviddel megszületésem után költöztünk oda. Otthonomat csak a
sülő kenyér és sütemény illata, a tűz melege és ropogása
jelentette, amint a kandallóban égett. De semmi más.
Apám sokat volt távol, mert a piacokon szöveteket árulva járta
az országot. Nem kétséges, hogy rossz látása akadályozta a
munkában, de ezt sohasem ismerte volna be; csak olyankor volt
hajlandó egyáltalában ilyesmiről beszélni, ha elmondta azokat a
fura eseteket, amelyek történtek vele.
Emlékszem, egy este – hosszú utazásból hazatérve – elmesélte,
hogy vonatcsatlakozásra várva betért az állomás vendéglőjébe teát
inni. Amikor elhelyezkedett a sok utas között, kiszemelt valamit,
amit hamutartónak vélt. Előrehajolt és belenyomta a cigarettáját,
de utastársai legnagyobb derültségére és az ő legnagyobb
szégyenkezésére kiderült, hogy a hamutartó valójában lekváros
torta.
Rövidesen be kellett látnia apámnak, hogy kudarcot vallott a
piacokon, mert látása rohamosan romlott. Nagyon kevés pénzünk volt
abban az időben, és nemsokára tönkrementünk.
A család Sutton-in-Ashfieldből Nottinghambe költözött, ahol a St.
Ann’s Well Roadon kis szövetboltot nyitottunk.
Azok számára, akik nem ismerősek Nottinghamben, úgy tudnám
leírni legfinomabban a helyet, hogy a legegyszerűbb,
legszegényesebb, leglerobbantabb negyede volt az egész
városnak.
Más szóval: nyomortelep. Emlékszem, folyton arra gondoltam:
„Bárcsak valahogy rávehetném az embereket, hogy betérjenek az
üzletbe, és vásároljanak.”
De a bolt rosszul ment, és mi e szerint ettünk. A hét fénypontja
pénteken volt, ekkorra valahogyan mindig sikerült összespórolni
annyit, hogy húsos tésztát és paradicsomot vehessünk. Más napokon
örültünk, ha egy-egy főtt tojás jutott mindegyikünknek.
Apám nem sokat tudott segíteni, és – rettenetes csapás volt
önérzetére – bele kellett nyugodnia a vakok életébe, és a Midlandi
Vakok Intézeteben keféket készítenie.
Szerencsére a kefekötés nem sokáig tartott, mert röviddel
azután, hogy elkezdte a munkát az intézetben, életében először
gitár került a kezébe.
Természetes adottsága volt a zenéhez, és nemcsak a jól ismert
népdalokat fújta, hanem saját maga is írt verseket, és
komponált.
Most a Nottinghami Rádió egyik állandó programjában szerepel, és
ezzel keresi a kenyerét. Sokat utazik a Brit-szigeteken is, vidéken
és klubokban játszik. De attól már nem kell félnie, hogy
megismétlődik a lekváros torta esete – leszokott a
dohányzásról.
Anyám sokat játszott velem. Volt egy félszemű mackóm (talán a
sors iróniája), és emlékszem, hogy állandóan sajnáltam. Anyám és én
végtelenül hosszú játékokat játszottunk vele.
Sokszor vitt magával vásárolni, és ha betértünk a Woolworth
Áruházba, mindig arra vágytam, hogy megfoghassam a játékokat.
Láttam a körvonalaikat, de addig, amíg meg nem érintettem valamit,
nem ismertem fel, és ez alighanem gondot is okozott anyámnak, mert
akkoriban a gyerekek számára a „Ne nyúlj hozzá!” volt a
parancs.
De valahogyan megnyerhette a kiszolgálók rokonszenvét, és én
megfoghattam a babákat, a plüssállatokat vagy az építőkockás
dobozokat. És még ma sem ismerek fel minden tárgyat, míg meg nem
érintem.
Volt egy kis háromkerekű kerékpárom is, bár a kertből nem
engedtek ki vele. Amikor aztán a bátyám, Graham rendes biciklit
kapott, én is kétségbeesetten akartam. De mint más esetben – anyám
most sem mondta ki egyenesen: „Nem kaphatsz, mert alig látsz”,
hanem különböző ürügyeket talált ki. Mintha magának sem akarta
volna bevallani, hogy rossz a szemem; olyasmi volt ez, amit
legszívesebben sohasem ismert volna el.
Én azt hiszem, apám meg azért hallgatott, mert fájt neki, hogy
örököltem szemének hibáját. Fel- tételezem, hogy amikor
megszülettem, újra és újra reménykedett, hogy normálisan fogok
látni. De követtem a családi hagyományt, és gondolom, ezért
húzódott vissza, és törődött kevesebbet velem.
Ismerte saját nehézségeit, és tudatában volt annak, hogy nekem sem
lesz könnyebb.
Mégis, ami engem illet, ez járult hozzá, hogy nem értettem,
bátyám miért kaphatott biciklit, és én miért nem. Ezért egy szép
napon „kölcsönvettem” az új, fényes, Herkules márkájú gépét. Attól,
ahogyan felültem rá és hajtottam, meg ami utána következett,
visszaemlékezve még ma is remegek.
De hát elvittem a biciklit, és kikarikáztam az utcára. Itt aztán
úgy hajtottam, hogy észre sem vettem, hogy a forgalom az út bal
oldalán halad. Soha nem tűnt fel nekem, hogy az autók és egyéb
járművek bizonyos útvonalat követnek.
De csodálatosképpen valahogy semmi sem jött nekem, és miután nem
tudtam, dombról lefelé hogyan kell fékezni, lefordultam az útról,
keresztül a járdán, és végül neki egy falnak.
Az idő már elhomályosította bennem, hogy mi is történt pontosan,
amikor hazaértem, és anyám elé kellett állnom. Csak arra emlékszem,
órákba telt, míg elszántam magam, és bevallottam, hogy mi történt,
amikor a bátyám észrevette, hogy összetört a biciklije.
Felmerül a kérdés, hogy miért nem próbálták annak idején
megoperáltatni a szememet.
Abban az időben azonban a szemsebészet nem volt olyan fejlett,
mint ma, és családomnak az akkoriban alkalmazott módszerekkel nem
volt szerencséje. Apám több sikertelen műtéten esett át; a bátyám
úgy tért vissza a kórházból, hogy az operáció következtében fél
szemére teljesen megvakult (bár a másikkal jobban látott, mint én a
kettővel). Aztán nekem is volt egy műtétem, az sem sikerült, és
szüleim – különösen Grahammel kapcsolatos tapasztalataik
következtében – elhatározták, hogy többet nem kísérleteznek.
Amikor ötéves lettem, felvetődött taníttatásom kérdésé.
Engem vakként tartottak nyilván, és a tanulmányi testület
ragaszkodott ahhoz, hogy speciális iskolába küldjenek. Szüleim
hevesen ellenezték. A vakok iskolájában, amikor apám járt oda –
bármilyen sokat vagy keveset látott a gyerek –, vakok módjára
tanították, azaz Braille-írásra.
Apámat sem bátorították megmaradt látásának használatára. A
helyzet azóta – elégedetten állapítom meg – teljesen megváltozott,
és azokat a gyerekeket, akik legalább valamennyire látnak, arra
biztatják ezekben az iskolákban, hogy használják a szemüket.
Amikor anyám apámmal megismerkedett, apám csak a Braille-írást
ismerte; anyám tanította meg a nagyobb betűk olvasására. Apámnak –
mert speciális iskolába járt – védett gyerekkora volt, és később
nehéz volt beilleszkednie a látók világába.
A Nottinghami Tanulmányi Testületnek azonban más elképzelései
voltak. Először meggyőzéssel kísérleteztek, azután némi szigorral,
és végül a törvénnyel fenyegettek, ha nem „önként” küldenek a vakok
iskolájába.
Erre anyám azt válaszolta. „Jó, ha nem veszik fel Sheilát a
rendes iskolába, mi neveljük, és kész. Nem tehetnek ellene
semmit."
Ez nem volt túl biztató kilátás, de aztán minden jóra fordult.
Kiderült, hogy a helyi elemi iskola igazgatója fél szemére vak, így
némileg értette a problémát, és megsajnált.
Beleegyezett a felvételembe: majd kiderül, hogyan haladok. Soha
nem szűnök vezérlő csillagaimat áldani ezért, mert ez az
elhatározás tette olyan mássá az életemet.
Így hát a Bluebell Hill-i elemi iskolába jártam, és csak arra
emlékszem, hogy ócska, zajos és túlzsúfolt volt.
Amit vissza tudok idézni, az az, hogy rettegtem a gyerekek
nyüzsgésétől a játszótéren. Úgy tűnt, mindegyik mindenfelé rohangál
és visít is egyidejűleg. Nagyon félelmetes volt, mintha hirtelen
egy váratlan, őrült világba toppantam volna. Játékidő alatt mindig
a falhoz ültem, hogy ne legyek útban; hallgattam a szirénázásszerű
zajt, és látóhatárom peremén vég nélkül mozgó, vad alakok
örvénylettek.
Kicsi, kék bársonyruhás lány, aki azt képzeli magáról, olyan,
mint a többi gyerek az iskolában, de valójában nem olyan.
Amikor tizenegy éves lettem, átmentem a pierponti felsőbe.
Ekkor már egyedül jártam iskolába, és az út mindennap olyan volt
kicsit, mintha a halálba indultam volna. Attól eltekintve, hogy
előre tudtam, bele-botlok utcán felejtett tejesüvegtartókba, de még
a házak lépcsőibe is; az utca végén néha fiúk vártak rám, és amikor
elmentem mellettük, gúnyoltak.
A leghízelgőbb megjegyzésük a „kancsal” volt. Még most is hallom
a hangjukat: „Nézd a kancsalt…”. De különös, volt a fiúknak egy
keverék kutyájuk, az vonzódott hozzám, én meg hozzá. Gyakran
megsimogattam, becézgettem, ő meg az iskoláig kísért.
Fölösleges mondanom, hogy voltak nehézségeim az iskolában. Az
volt az álláspontjuk: „Vagy megy minden különösebb segítség nélkül,
vagy igazán elküldünk a speciális iskolába!”
Az egyik legnagyobb problémám az volt, hogy még az első sorból
sem láttam a táblát. Egy napon – amely mélyen emlékezetembe
vésődött – angoltanárnőnk, Miss Pell megengedte, hogy kimenjek, és
közelről nézzem a táblát.
Hosszú mondatelemzés volt felírva, amelyet mindenképpen nehéz
volt megérteni, ezért egyszerre csak egy sort tudtam elolvasni,
próbáltam megjegyezni, aztán visszamentem a helyemre, hogy
leírjam.
A baj ott volt, hogy az osztály egyre jobban fészkelődött:
kétségbeestek, mert minden alkalommal, amikor kimentem, eltakartam
egy részt a feladatból, amelyet ők egyenesen a tábláról írtak le.
Rövidesen az egész osztály tele volt dühös kis kívánságokkal: „Most
éppen azt a részt írom, tanárnő, arrébb tudná őt küldeni?”, „Útban
van, tanárnő!”, „Tanárnő, nem látunk tőle!”
Miss Pell nagyon jóságos volt. „Jó, várjatok egy kicsit” –
mondta.
De a feszültség egyre nőtt, és talán három táblai kirándulás
után abba is hagytam. Hallottam, hogy a méltatlankodó kifogások a
megkönnyebbülés sóhajának adnak helyt. A csendet csak a tollak
sercegése törte meg, mialatt én hátradőltem a padban, és
megesküdtem: legyek bár örökre tanulatlan, ilyesmin többé nem
megyek keresztül.
Egyetlen vigaszom volt, hogy emlékezőtehetségem nagyon jól
fejlődött.
De minden egyes tanárra vagy diákra, akiben nem volt együttérzés
vagy nem értett meg, éppen annyi esett, mint aki igen, és rájuk
nagyon jól emlékszem.
Egyik földrajztanárom észrevette, hogy nem látom az apró
betűket, a különböző jeleket, jelzéseket a térképeken és
diagramokon. Amikor rájött, hogy mi van velem, illetve mi nincs,
felajánlotta, hogy korrepetál tanítás után. Figyelmes és kedves
volt tőle; mindkettőnk jutalmaként év végén második lennem
földrajzból.
Miután módot adtak rá, sikerült a többiekkel együtt haladnom, és
többé sohasem került szóba komolyan, hogy vakok iskolájába kellene
mennem, bár látásom egyre romlott. Legtöbb vizsgámat jó eredménnyel
tettem le, a jobb tanulók közé tartoztam, különösen azokban a
tárgyakban, amelyekben a tanítás nagy része magyarázatokból állt,
és emlékezetemre támaszkodhattam.
Különösen jól ment a történelem és a fizika, kémia, ahol
egyszerű kísérleteket kellett végeznünk.
Nem volt nehéz megjegyezni a Magna Charta pontjait és Henrik
feleségeinek nevét. Bármilyen különös, a Bunsen-égő használatával
sem volt soha problémám.
De például a földrajzban – hacsak a tanártól nem kaptam külön
segítséget – nem voltam jó. Matematikában teljesen
használhatatlannak bizonyultam, csak a hosszú számok osztásáig
jutottam, mert nem tudtam lépésről lépésre követni a táblára írt
példákat. Elképzelhető, hogy milyen nehézséget okozott nekem a
tizedespont.
Barátságokat is kötöttem az iskolában, de nem olyan könnyen,
mint a többi gyerek, mert nem vehettem részt a játékokban.
Megpróbáltam csatlakozni hozzájuk, de soha nem tudtam lépést
tartani velük.
Bár teljesen reménytelen voltam teniszben, mindig beállítottak,
és én minden tőlem telhetőt megtettem – hadonásztam az ütőmmel,
kétségbeesetten reménykedve, hogy egyszer majd összefüggésbe
hozhatom a labdával, ha átjön a hálón –, de csak álltam a pályán,
mozgó alakokkal pöttyözött, homályos tengeren, és semmiféle
sikerélményre nem emlékszem.
Feltűnően kevesen voltak, akik vállalkoztak arra, hogy
partnereim legyenek, és rendszerint olyasvalaki akadt csak, aki
amúgy sem szeretett játszani. Azt hiszem, ezek közül egy sem
jelentett számottevő veszteséget Wimbledonnak.
Iskolán kívül is nehéz volt az élet. Voltak ugyan barátaim, de
ők is tinédzserek voltak, és ebben a korban kevesen hajlandók egy
vak barátról gondoskodni, akivel törődni, akit vezetni kell. Amikor
esténként a Parliament Street-i Nottingham Palace-ba vagy a
hockle-i táncházba mentek, én is velük akartam tartani.
De ha elmentem, azt kellett tennem, amit ők, és velük menni
mindenhová, ahová ők akartak. Nyomasztott a korlátozottság érzése,
de nem volt választásom; egyedül nem mehettem. Ha táncolni mentünk,
megkövülten ültem, féltem, hogy felkérnek táncolni. Azután, ha
felkért valaki, attól féltem, hogy elhibázom a lépést, és nem tudom
vele együtt csinálni. De ha senki sem kért fel, az aggodalomtól
ugyanolyan meredten ültem, mert magamra hagyva nem láttam át a
fények és színek kusza szövevényén, és a zenére mozgó alakokat sem
láttam elég jól ahhoz, hogy megállapítsam, kik táncolnak.
Folyton arra gondoltam: „Mi lesz, ha elmennek a fiúikkal, engem
meg itt hagynak?”
Vagy: „Senki sem kér fel, mert látják, hogy vak vagyok!”
Mindig nagy zavarban voltam, és gyakran árultam petrezselymet.
Emlékszem egy különösen rémes esetre: egy Philip nevű fiú
otthagyott a táncparkett közepén, amikor a zene elhallgatott, és
hallottam, amint a többiek elmennek.
Úgy éreztem, megnyílik körülöttem a föld, hallottam a táncosok
hangját a terem szélei felől. Úgy csináltam, mintha a hajamat
igazítanám, de belül reszkettem, míg egy barátnőm meg nem
mentett.
Ezután felhagytam a táncolással, olyan nagy megpróbáltatást
jelentett számomra. Gyűlölni kezdtem az egészet, de ez teljesen
eltávolított kortársaimtól, és azzal járt, hogy fiúkkal sem volt
alkalmam találkozni. Ha meg találkoztam, hajlamosak voltak arra,
hogy levegőnek tekintsenek, és persze sokat aggódtam, hogy talán
soha nem megyek férjhez.
Ha az élet keményebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna,
ennek a makacsságom és büszkeségem volt az oka, mert határozottan
visszautasítottam, hogy megkülönböztessenek a látóképes emberektől.
De vigaszt is leltem, mert otthon olyan szülőkkel éltem, akik maguk
is ismerik a vakság gyötrelmeit, és ami még fontosabb, tudják a
legjobb módszert: „Nem feladni.”
Ebben szerencsés voltam. Ha valamit nem tudtam megcsinálni,
anyám megtanított rá. Akkor aztán egyedül kellett folytatnom és
befejeznem. Például: tűbe főzni. Anyám ezt olyan egyszerűen
tanította meg és egyben olyan módszerrel, amilyennel – biztos
vagyok benne – látó ember sose próbálkozna egy vak esetében.
– Fogd a tűt (a tű foka könnyen megtalálható, mert vastagabb, mint
a hegye), és vedd a fonalat kettéhajtva a mutató- és hüvelykujjad
közé. Aztán a tűt lyukával lökd a mutató- és hüvelykujjad közé, és
a szál keresztülmegy a lyukon. Nem biztos, hogy azonnal sikerül.
Lehet, hogy igen, de az is előfordul, hogy csak a huszadik
alkalommal. Végül azonban mindig.
Arra is megtanított, hogyan lehet tapogatva varrni. A
gombfelvarrás például könnyen ment, és egy csomó mechanikus
tevékenységet el tudtam végezni, mert anyám megtanított
tapintóérzékeim használatára. „Érezd meg” – mondta.
Ezt odáig fejlesztette, hogy éreznem kellett a szemetet, ha
seprek, és aztán biztosnak lennem abban, hogy be is kerül a
szemétládába. Ugyanez vonatkozott a vasalásra. A gyűrődéseket és
hajtásokat ki lehet tapintani.
De feltételezem, ha egy látóképes család vak gyermeke lettem
volna, még a vasaló közelébe sem engedtek volna, attól félve, hogy
összeégetem magam. Nálunk azonban nem volt más lehetőség,
mindenkinek meg kellett tennie mindent, amit csak tudott, és engem
erre neveltek.
Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy volt-e fogalma születésem
előtt arról, hogy nem fogok rendesen látni. Megrendített, amikor
azt válaszolta, nem tudta, látok-e majd vagy sem, de vállalta a
kockázatot.
Látva megrökönyödésemet, megkérdezte, élveztem-e eddig az
eletet, és vajon a problémák ellenére érdemes-e élni. Persze
igennel kellett válaszolnom. Kockázatot vállalt, de igaza volt, és
nekem – vakságom ellenére – alkalmam nyílik teljes életet élni,
éppen úgy, mint családom többi tagjának.
Amikor az utolsó félévet töltöttem az iskolában, a jövőmmel
kapcsolatos elhatározás nehezedett rám. Rettenetesen szerettem a
kutyákat, legjobban szerettem volna velük foglalkozni.
Hétvégeken a helyi kutyaotthonban dolgoztam, valahogy leplezve,
hogy nem látok rendesen. Egyik szombaton nagy farkaskutyát
sétáltattam, és egyszerre csak kiszabadult a nyakörvből, és
fogalmam sem volt, hová lett. Rettegés fogott el.
Mi lesz, ha elszalad és elgázolják?
Őrjöngve ráztam a nyakörvet és a pórázát, és hívtam és hívtam.
Meglepetésemre és végtelen megkönnyebbülésemre visszajött, mint egy
bárány. De amikor jelentkeztem a pályaválasztási vezetőnőnél, és
megmondtam, hogy kutyákkal szeretnék foglalkozni, oda sem figyelt.
Az ötletet mint képtelenséget elvetették.
Első kérdése meglepett.
– Sheila, meg tudja mondani: hol van az Északi Tenger?
Az Északi-tenger? Eltekintve a földrajztanulástól, voltam is
Skegnessben, az Északi-tenger partján. De képtelen voltam
válaszolni Ezenkívül nem is értenem, hogy miért érdekli. Következő
kérdés:
Hát akkor hol van Birmingham? Erre tudtam válaszolni, és a
következő kérdésre is.
– Tudja, hol van Edinburgh? Miután megmondtam, összeszedtem a
bátorságomat, és megkérdeztem, miért akarja tudni?
– Ha telefonkezelő lesz, és ezt ajánlom magának, biztosnak kell
lennem abban, hogy tudja a különböző helyek földrajzi fekvését.
Elképedtem. Telefonkezelő? Ez volt a legutolsó munka, amire
vágytam.
Tudtam, hogy korlátozott látással nem sok választás lehetséges,
de rémálmaimban sem gondoltam arra, hogy a megélhetéshez
telefonhívásokat kapcsoljak ki-be. Mégis, amikor vége lett a
félévnek, útban voltam Long Eastonba, a kiképzőközpont felé, hogy
kipróbálják telefonkezelői képességeimet. A Ted nevű, nagyon
határozott és szigorú oktató felügyelete alatt megtanultam a
kapcsolótábla kezelésének technikáját.
Aztán a központ segítségével egy nottinghami nagy ruhaüzletben
kaptam állást, ebben az időben még láttam annyit, hogy
megkülönböztessem a fényjelzéseket a gépen, de minden percet
utáltam, amit ott töltöttem, bár elég könnyen kitapogattam, hogy a
különböző kapcsolókat hová kell bedugni, megtanultam a hívások
fogadását, az üzenetfelvételt, a mellékállomások számát; a légkör
itt rémes volt. Mégis ott ragadtam egy évig, amíg némileg
kellemesebb céghez kerültem, ahol az emberek barátságosabbak
voltak.
Egy este alig csuktam be a bejárati ajtót, amikor anyám hangját
hallottam.
– Te vagy az, Sheila? Újságom van számodra.
– Mi az – kérdeztem, kitapogatva az akasztót, hogy rátegyem a
kabátomat.
– Hallottam egy neked való állásról. – Azonnal be akart számolni
minden részletről, és mivel tudtam, mennyire aggódik, hogy egyedül
járok Nottinghambe, megértettem, miért örül annyira.
Telefonkezelői állásról volt szó a szivattyúüzemben. Méghozzá
nem is a város közepén, így a közlekedés is egyszerűbbnek látszott.
Másnap, amikor telefonáltam, Mr. Dickinsonhoz kapcsoltak.
Eleinte nem nagyon biztatott, és reményeim halványodni kezdtek,
mert azt felelte, nagyon sok a jelentkező, és nem hiszi, hogy
érdemes velem beszélnie. De amikor megmondtam, hogy nyilvántartott
vak vagyok, magatartása azonnal megváltozott.
– Miért nem mondta előbb? Jöjjön el délután, majd beszélgetünk. Fél
hat megfelel?
Meglepetésemre azonnal megkaptam az állást, és csak később
tudtam meg, miért. Mr. Dickinsonnak is testi hibája volt, fél lába
rövidebb volt, és nehezen járt. Nagyon megértőnek bizonyult, és
nemcsak ekkor. Csodálatos ember volt; mindig meghallgatta a mások
problémáit.
Ahogyan a hónapok múltak, majdnem észrevétlenül, fokozatosan
romlott a látásom, és mikor tizenkilenc éves lettem, nem tudtam azt
sem, hogy hová megyek, nem láttam sem a házat, sem pedig az
utcát.
Nem tudtam már olvasni sem, és meg kellett tanulnom a
Braille-írást. Rájöttem, hogy a mindennapi szókincs mennyire csak a
látóképesek világát tükrözi. A nyelv viszonylagosan szegény a nem
látáson keresztül szerzett élmények pontos leírására, ezért a vakok
nem képesek megfelelően közölni benyomásaikat.
Nemcsak a szavak váltak pontatlanokká, önkényesekké, hanem az
idő- és helymeghatározások is, és nem mindig egyeztek egy látóképes
ember megfogalmazásával.
Azok számára, akik megszokták, egy törülköző vagy csésze
helyretétele teljesen automatikus.
De a vaknak arra kell gondolnia: „hat lépés az ajtótól, öt
lépcső lefelé a hallból a fürdőszobába”. Minden távolságot előbb
gondolatban kell kidolgoznia.
Ekkor, amikor lehetőségeim egyre korlátozottabbakká váltak,
amikor jövőm egyetlen sötétlő űrnek látszott – Emma lépett be az
életembe, és teljesen megváltoztatta. Új világ tárult ki
előttem.
* * *
Tovább »
Címkék: életöröm, erő, igenlés, kitartás, látáskárosult, megértés, pozitív, sheila hocken, vak
Popper Péter - Válság és megújulás
Dzsingisz hatvanöt éves korában halt meg.
Akkor már szemhéjbénulásban szenvedett. Azért, hogy lásson, kis
pálcával pöckölte fel a szemhéjait.
Küldöttséget menesztett egy híres taoista bölcshöz,
Kínába.
Másfél év múlva meg is érkezett. Hetekig hagyta, hogy kipihenje
a nagy utat, majd egyik este beszélgetésre hívta a sátrába.
- Azért hívattalak, hogy te, a világ legbölcsebb embere, mondd
meg nekem, hogy minden embernek meg kell-e halnia?
- Meg kell halnia.
- Nekem is? Nincs rá valamilyen mód, hogy kikerüljem a halált?
Még annyi tervem van.
- Nincs erre mód. Neked is meg kell halnod, Nagy Kagán.
- Köszönöm! Csak ezt akartam megkérdezni.
Monty Python's Flying
Circus - Famous Deaths
Moskau: Dzsingisz
Kán
"A temetők csupa fontos emberrel
vannak tele."
* * *
Tovább »
Címkék: dzsingisz kán, elkerülhetetlen, fontos személy, halál, híres, kivétel
Gyaloggalopp
- "S a magasba emelé Szent Attila a kézigránátot és mondá: »Ó
Uram, add áldásodat a te kézigránátodra, mellyel ellenségeidet
ficlikké tépheted nagy kegyelmedben.« És elégedett vala az Úr, és
ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és
orángutánt és zsenge gyökereket és gyönge szekereket... és
szó..."
- A lényegre testvérem! - intett türelmetlenül Ménár atya.
(A jelenet)
A. D. Mello
A második világháború alatt egy férfi három hétig egy
mentőcsónakban hánykódott, míg végre megmentették. Amikor
megkérdezték, hogy tanult-e valamit ebből a helyzetből, ezt
válaszolta:
- Igen. Ezentúl, ha van elegendő ételem és iható vizem, akkor
életem végéig határtalanul boldog leszek.
De nem az élelem, az éhezők
megsegítése a fontos,
hanem a gazdagok luxusa,
meg a logisztikai pénzáhítat
(Kölesből etanol)
Demokrácia álsága ide vagy oda,
annál inkább nincs jogod semmihez,
minél szegényebb vagy.
E hangzatos címszó mögött
ugyanaz az evolúciós elv húzódik:
"Egyél - vagy téged esznek meg".
Idézet
"Abszurd, hogy mialatt az indiai állam évente millió
tonna rizst exportál, a gabonát megtermelő parasztok éheznek és
rendkívüli szegénységben élnek."
Másutt meg fesztiválnak
nevezik
a bőség elpazarlását
(Tomatina
Spain)
Pedig már a nagyszüleink is
megmondták:
"Fiam, ne játssz az étellel!"
* * *
Tovább »
Címkék: elégedettség, élelmiszer, gabona, kapitalizmus, pénz, szegénység
A. D. Mello
– Az élet nyugalma tönkretett téged – mondta a Mester az
egyik kényelmes tanítványnak. – Csak egy szerencsétlenség menthet
meg.
Ezt a következőképpen magyarázta:
– Dobj be egy békát egy forró vízzel teli fazékba, s abban a
pillanatban kiugrik belőle. De ha belehelyezed egy olyan fazékba,
amelyben a vizet fokozatosan melegítik, a béka elernyed és
elveszíti azt a képességét, hogy ugorjon amikor szükséges
lenne.
Kit érdekel a
környezetszennyezés,
ha nem azonnal fulladok meg tőle?
Micheal Moore: Kóla, puska, sült
krumpli
"Nem tudna
valakit letartóztatni környezetszennyezés miatt?"
"Csak a vitaminokat,
meg a szabadgyököket kapdossuk be,
és azt hisszük, hogy ezzel meg van oldva az egészség..."
Ami távol van, az nem számít!
* * *
Tovább »
Címkék: anthony de mello, érdektelenség, felkapottság, média, szennyezés
A NAGYSZÜLŐK ÜZENETRÖGZÍTŐJE
Szervusztok, jelenleg nem tartózkodunk itthon, de a búgó hang
után
hagyjatok nekünk üzenetet:
- Ha arra van szükségetek, hogy vigyázzunk a gyerekekre, nyomjátok
meg a
2-es gombot.
- Ha azt akarjátok, hogy adjuk kölcsön az autót, nyomjátok meg a
3-as
gombot.
- Ha azt akarjátok, hogy mossuk ki a szennyes ruhátokat és vasaljuk
ki,
nyomjátok meg a 4-es gombot.
- Ha azt akarjátok, hogy a gyerekek nálunk aludjanak, nyomjátok meg
az
5-ös gombot.
- Ha azt akarjátok, hogy mi menjünk értük az iskolába, nyomjátok
meg a 6-os
gombot.
- Ha azt akarjátok, hogy süssünk valamit vasárnapra, nyomjátok meg
a 7-es
gombot.
- Ha valamennyien nálunk akartok ebédelni vasárnap, nyomjátok meg a
8-as
gombot.
- Ha pénzre van szükségetek, nyomjátok meg a 9-es gombot.
Ha pedig Ön valamelyik barátunk, most beszéljen...
Sosem késő felnőni
(Film: Schmidt
története)
Az idős ember, mint Tárgy
(Film: Az öregek lázadása)
Az idős asszony - nem vén
asszony!
(92 Year Old
Woman Salsa's with a 29 Year old man)
* * *
Tovább »
Címkék: érzelem, fiatalok, figyelem, kihasználás, kötődés, öregkor
A családanya 15 gyerek kíséretében belép a
családsegítőbe.
- Ez igen! - így a szociális gondozó -, Ezek mind a magáé?
- Persze, hogy az enyimek - válaszolja enerváltan az anya, akinek
már herótja lehet ettől a kérdéstől, majd odafordul a gyerekekhez,
és kiadja a parancsot: - Üjjé le, Jocó! - mire az összes gyerek
leül.
- Nosza - mondja szociális gondozó, - akkor most közösen kitöltjük
a kérvényt. Először kérném a gyerekek nevét, egyenként.
- Ez itten a legidősebb, a Jocó.
- Aha. A következő?
- Ez meg itten a Jocó.
A szociális gondozó felhúzza a szemöldökét, megköszörüli a torkát,
és tovább ír. Egyik fiúnak a másik után, a legidősebb négynek,
mindnek Jocó a neve. Ezután a legidősebb leány kerül sorra. Mit ad
Isten, az is Jocó.
- Na jó - mondja, - kezdem kapisgálni a dolgot. Akkor az összes
gyereket Jocónak hívják?
- Igen, ezze eccerűbb a dógom - válaszolja az anya. - Ha itt az
ideje, hogy indúni köll az iskolába, csak szóllok: "Jocókám,
indulás!". Ha kész a vacsora, csak eekiátom magamat: "Jocókám, kész
a kaja!", és má szaladva gyün is az összes. Ha félő, ho' kiszalad
valamellik az uccára, csak szóllok:
"Megájá, Jocó!", és az összes megáll. Életem legjobb ötlete vót, az
összeset Jocónak keresztűni. A szociális gondozó gondolkodik egy
kicsit, megráncolja a homlokát és merengve megkérdezi:
- És mi van akkor, ha csak az egyiket akarja szólítani, nem pedig
az egész csapatot?
- Há' mi lenne? Akkó a vezetéknevin szólittom.
Tovább »
Címkék: egyszerű, élet, gyerek, név, vicc
Szendi Gábor - A nő felemelkedése és
tündöklése
A házasság
Minden házasság két házasságból áll: a nőéből és a férfiéből. A
házasság evolúciós alku folyamat, amelyben mindkét fél próbálja
érdekeit érvényesíteni - ha teheti, sokszor a másik rovására.
Mi az alapja egy komplett iparnak?
Félreértések elkerülése végett
Minden kultúrában ismerik a férfi és nő között fennálló sajátos
szövetséget, amit általában házasságnak nevezünk. Remek elméleteink
vannak a házasságra, de jobb előre tisztázni, mi az, ami majd
tévedésekhez vezet. A dolgok evolúciós megközelítését az emberek
általában félre szokták érteni. Ismételten erről győz meg, amikor
nők feminista kirohanásokat intéznek evolucionista nézetek ellen,
vagy amikor férfiak pajzsként használnak némely evolúciós tételt
házasságuk ellen elkövetett galádságaik védelmében. A házasság
megértésében különösen fontos szétválasztani az evolúciósan
megformált célokat és az elérésükre kialakult eszközöket. Amikor
azt mondjuk, hogy az egyed mindenek fölött álló célja a szaporodás,
ez alatt soha nem azt értjük, hogy mindenki szaporodni és csak
szaporodni akar. A szaporodás túl elvont cél ahhoz, hogy emberi
motiváció kerekedjen belőle. Lehet vágyni a szeretetre, a szexre, a
házasság nyújtotta biztonságra, sőt lehet vágyni a gyermekekre, a
nagycsalád eszményének megvalósítására, és persze lehet áhítozni
függetlenségre és sok-sok szeretőre is: mindennek lehet
következménye a bőséges gyermekáldás. Az evolúció során bizonyos
vágyak előnyösebbnek bizonyultak, mert valószínűbben vezettek buja
szaporodáshoz, míg például a remetehajlam génjei - mivel nem
vezettek sikeres szaporodáshoz - gyorsan kihullottak az evolúció
rostáján.
Ha nem keverjük össze a motivációt a céllal, máris egy csomó dolgot
megértünk. Egy férfi vágyhat a szexre, s ha az emberi nemet
hatmillió évesre taksáljuk, ennek ötmillió
kilencszázkilencvenkilencezer kilencszázötven éven át utódnemzés
volt a következménye. Az utóbbi ötven évben a férfi nem sokat
változott, továbbra is vágyik a szexre, csakhogy most már van
"családtervezés" és ezért sok férfi úgy gondolja, hogy most még egy
kicsit inkább szexet akarna és nem gyereket. A gyerek ma már döntés
és nem termékenység kérdése. A nők is sok okból kitolják a szülés
idejét: szeretnének még egy kicsit szabadon élni, szabadon
szexelni, karriert építeni, stb. A szex, mint a szaporodáshoz
vezető motiváció tehát megmaradt, de közbelépett a fejlődés, és a
szaporodás, mint végső evolúciós cél, könnyen elvérzik a
születésszabályozásban, amely sokszor nem kívánt eredményt hoz: az
ismételt abortuszok, a túl sokáig kitolt első szülés organikus vagy
funkcionális meddőséget okozhat, és a nő termékeny időszakának
véghajrájában gyakran vezet végleges szaporodási kudarchoz.
A nő házassága
Ha a házasság gyökerét firtatjuk, lényeges fordulatnak tekinthetjük
a vízimajom korszakunknak tulajdonítható agynövekedést. Minél
nagyobb a kifejlett agyméret, annál nagyobb a fejkörfogat, s annál
éretlenebb lesz az újszülött. Míg a kismajom születésétől
csimpaszkodik anyjába, az embergyerek egy éves koráig lábra sem tud
állni, és legalább 10-15 éves koráig táplálást és gondozást
igényel. Vadászó-gyűjtögető életmódot élő népeknél, ha az apa
meghal, vagy elhagyja a családot, a fiatal gyerekek háromszor
(Pillsworth és Haselton, 2005), más vizsgálatok szerint 15-ször
valószínűbben halnak meg (Barash és Lipton, 2001).
A férfi evolúciós megformálásában döntő szerepet játszott az az
elv, hogy csak azoknak a férfiaknak maradt fenn a génje, akiknek
gyermekei sikeresen felnőttek és szaporodtak. Ez egy szelekciós
tényező. Egy nő megtermékenyülni házasságon kívül is tudna, de
általánosságban véve gyermekeit biztonságban fölnevelni még ma is
csak házasságban képes. A házasságra és az apára tehát elsősorban a
férfi eltartó szerepe miatt van szükség. Az evolúciós kirakósdiban
tehát már látjuk, hogy valamiképp motiválni kell a férfit, hogy
akarjon eltartó lenni. Mint könyvemben is tárgyalom, a nőnek a
partnerválasztásban rendkívül fontos a férfi társadalmi
dominanciája, ami garancia a tőle elvárt anyagi biztonságra és
védelemre. Évmilliók során a nők mindenféle stratégiákat
fejlesztettek ki arra, hogy az udvarlás során felmérjék a férfi
önzetlenségét és nagyvonalúságát, ill. későbbi keresőképességét.
Természetesen a férfiak is rájátszanak erre, amikor anyagi
lehetőségeik függvényében virággal, csokival, étterem meghívásokkal
ékszerekkel és nercbundákkal bizonyítják eltartó-képességüket. Így
van ez minden monogám fajnál, ki élelmet hord a nőstényhez, ki
fészket épít, ki Windowst telepít. A lényeg: bizonyítani, hogy
"velem jó dolgod lesz". A nő -persze finoman, és a férfi által is
elfogadottan - de feltételekhez köti a szexet, a nő tehát mindig
megfontoltabban szenvedélyes.
A nő arra törekszik, hogy csak tartós kapcsolatba szüljön gyereket.
Erre számos technika fejlődött ki. A szerelem és az ismételt
szexuális orgazmusok hatására felszabaduló oxytocin hormon hatására
a férfiben és nőben kölcsönösen erős kötődés alakul ki. Ezen felül
a nőben évmilliók alatt kialakult evolúciós szűrők biztosítják,
hogy a megtermékenyülés valószínűsége a kapcsolat tartósságával
növekedjen. Az un. funkcionális, vagyis orvosilag nem indokolt
meddőségek jó része a kapcsolati bizonytalanság miatt alakul ki
(Szendi, 2007). Újabb vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az akár a
magzat halálához is elvezető preeklampszia akkor alakul ki, ha a nő
immunrendszere még nem fogadta el a férfi -spermáján keresztül
észlelt- genetikai identitását (Robillard és mtsi., 1999). Négy
hónapos együttlét után kialakuló terhességben a preeklampszia
esélye 40%, míg egy éves szexuális kapcsolat után ez a kockázat
5%-ra csökken (Robillard és mtsi., 1994).
A kicsapongás és a hűség
(Saying
Goodbye)
Film: Mit akar
a nő?
Szerelem nélkül milyen a világ?
(Mike Batt:
Zero-Zero - System 605)
Vagy ha csak egyetlen nem
létezik?
(Szexmisszió)
* * *
Tovább »
Címkék: akarat, evolúció, férfi, házasság, nő, ösztön
